Drága hercegnőm!

Tudom, rég nem írtam, erre egy tucat jó kis kifogásom van, meg sok mesélnivalóm is van, de haladjunk szép sorjában. Először is betettek két hétre a személyzeti étkezőbe és jött két új lány, mindketten első szerződésesek és a szabadidőm nagy részét első héten velük töltöttem, hogy tanítgassam őket. Aztán az egyik magyar lánynak kellet írnia egy matek tesztet, ami ahhoz kellett, hogy pozíciót váltson. Természetesen segítettem neki készülni rá, matek példákat oldottunk meg közösen, meg én találtam ki feladatokat. Tudod milyen jó vagyok matekból meg mennyire szeretem... Ezzel kb el is ment minden szabadidőm abban a két hétben.

A másik kifogásom a rossz beosztás, meg hogy emberhiány miatt ide-oda küldözgettek. Egyik nap se tudtam előre, hol fogok dolgozni és mikor másokat küldtek el, akkor kevesen maradtunk és futkosnom kellett. Egyik napon 4 különböző helyen dolgoztam, szünetet meg nem nagyon kaptam. Aztán itt volt még az interjú az ügyfélszolgálatos állásra, arra is kellett készüljek, ráadásul kétszer is egy buta tévedés miatt. Adtak egy listát kérdésekkel, arra kellett volna válaszokat írjak, meg aztán az interjún is megkérdezték volna, de ezt persze nem mondták meg előre, szóval kétszer futottam neki. Gépen akartam megcsinálni a válaszokat szépen és kinyomtatni, de nem volt időm rendesen megformázni meg elgépelések is maradtak benne, szóval mérges voltam magamra. Aztán mikor odaértem épp megbeszélése volt a csajnak, 1 órát üldögéltem, persze a szünetemben. Ez egyébként egy érdekes nap volt, a szülinapom másnapja. Ja igen, szülinapom is volt, és a másik érdekesség még amiről majd mesélni fogok az az éjszakai kalandom Puerto Vallartában, mert egy éjszakát ott töltöttünk a kikötőben és ki is mehettünk. Látod milyen sok izgis dolog történt velem?

Szóval volt a szülinapom. Meghívtam pár embert, vettem egy kis piát meg csipszet, gondoltam rendezek beszélgetős bulit. Olyan 5-6 ember el is jött, ami egészen jó arány. Az érdekes az volt, hogy egy csomóan megöleltek. Nyilván a lányok, nem a fiúk. Én meg arra gondoltam, hogy ez milyen álszent dolog már, hogy volt aki addig hozzám se ért meg levegőnek nézett, most meg megölel. Mondjuk nekik nyilván nem jelent az ilyesmi olyan sokat mint nekem. Az egyik magyar fotós srác irodájában volt a buli, nem olyan hosszú, mert másnap is kellett dolgozni mindenkinek, csak én határoztam el, hogy reggel nem megyek. Igazából mindegy is, a lényeg, hogy összejöttünk kicsit, olyan emberek is, akik egyébként nem kedvelik egymást, de azok a szülinapok, amiket veled ünnepeltem sokkal jobbak voltak, a tieid meg az enyémek is.

Aztán áttettek aa nay étterembe dolgozni. Reggel meg délben fent a lidón dolgozok 2-2,5 órákat, este meg az étteremben vacsoráztatok, az 5-6 óra. Három fős csapatban vagyok, van 4 asztalunk, 6-8 férőhelyesek, összesen kb 30 vendég, és két ültetés. Az adolgom hogy előkészítsek vizet, vajat, kenyeret, kávéhoz teához dolgokat, meg egyebeket. Vacsi közben vizet töltögetek, kenyeret kínálok, segítek asztalt takarítani, felhordani a kaját a konyhából. Két ültetés között elmosok poharakat meg vajas edényeket, kávés csészéket stb, aztán újra megterítünk és jön a második ültetés. A vacsi után még van plusz feladatom is, minden héten más, meg a csapatom is minden héten más, és az asztalaim, ahol dolgozok. Sok értelmét ennek mondjuk nem látom, jobb lenne legalább pár hetet együtt maradni egy csapatnak, de mindegy. Eddig szerencsére nem fotam ki bunkó pincéreket. Na ebben a beosztásban nem nagyon tudok kimenni az 1-2 órás szüneteimmel. Viszont heti egyszer az ebédre nem kell menjek, akkor tudok csak kimenni. Nem erőltetem meg magam annyira, nem rohangálok, mert mindkét csapattársam tapasztaltabb nálam, tudják a dolgukat. A személyzeti étkezőben viszont a lányokat pátyolgatni kellett meg dolgozni helyettük mikor nem voltak ott vagy csak kivoltak, meg sietni már csak azért is, hogy korán zárhassunk, tudjanak többet aludni. Lányok miatt bármikor futkosok, pasik miatt már nem nagyon.

Na aztán ott volt az éjszakai kimaradás Mexikóban. Fél 11 körül végeztem, zuhanyoztam és mentem ki. Egy 10 fős csapattal voltam, nagyrészt fotósokkal, egy minibusszal mentünk be a városba. Érdekes volt éjszaka mászkálni a városban, mert már évek óta nem voltam éjszaka városban még otthon sem. Önkéntelenül is a veletek töltött éjszakák jutottak eszembe, mikor kocsmákba járkáltunk a 7. kerületben, meg a Margit sziget. Először egy viszonylag olcsó kocsmába mentünk. Egy sportbár volt, a lányok izgis ruhát viseltek, szűk, mélyen kivágott, fekete-fehér csíkos fölső, ami elvileg bírómezt imitált, és hozzá nagyon rövid naci. Egy 1 literes koktél kb 2 ezer forintba került, meg megivott mindenki egy feles tequilát is. Aztán mentünk egy diszkóba, mert kb az egész legénység oda ment. Ott viszont iszonyú hacsak annyira hangos, hogy nem hallottam, hogy a fülembe ordibálnak közvelten közelről, hanem annyira hangos, hogy a ruhám is rezgett rajtam a hanghulláoktól időnként. Hidd el, oka volt, hogy veled se mentem soha diszkóba, nagyon nem szeretem az ilyen helyeket. Fura volt látni, hogy itt mennyire máshogy viselkednek az emberek. Persze volt lány aki táncolni próbált velem, hozzám dörgölőzött meg ilyesmik, vele később meg is beszéltem, hogy ez miért zavart. Mondjuk itt mindenki meg van lepődve azon, hogy én nem akarom kihasználni a helyzeteket, meg nem akarok pusztán szórakozásból együtt lenni lányokkal, hanem komoly kapcsolatokat keresek, legyen szó akár barátságról, akár párkapcsolatokról. Persze ezek itt nem mennek, de ismerkedni azért lehet, és én szeretek megismerni embereket, csak szomorú vagyok, hogy aztán eltűnnek az életemből, és szép lassan elfelejtem őket. Talán ezért is írok, hogy így valamennyire meghosszabbítsam az emlékezetemet. Érdekes szokot lenni visszaolvasni régi írásaimat, vagy akár régi blogbejegyzéseket, amiket még 21-22 évesen írtam. Mondjuk akiket megemlítek az írásamban, azok is változnak idővel, de legalább az az időintervallum, mikor volt valami közünk egymáshoz, valahogy megőrzésre kerül, tartósabb formában, mint egy emlék. Ilyen kis időzárványokat gyártok magamnak.

Most megint Hawaii felé tartunk, és olyan mázlim van, hogy az állomásomon csak egy ültetés van. Ez azt jelenti, hogy több mint egy órával hamarabb végzek a többieknél, szedek fel kaját az étterem konyhájából, lejövök, kényelmesen megvacsorázok, lezuhanyzok, aztán jövök vissza írni. És reggelente is mindig 9 körül kezdek. Mondjuk nap közben csak 1-2 órás szüneteim vannak és dög unalom a reggeli meg az ebéd, az este kicsit rohanós de csak 1 órát kell rohangálni, aztán kis takarítás és vége. Kár hogy nem ilyen végig a szerződésem. Persze így kevesebbet is keresek, mert kevesebb vendégem van, ami kevesebb borravalót jelent. Most viszont mesélek kicsit a Kati-szigetről.

Az előző szerződésemben, miután átkeltünk a Panama-csatornán, Los Angeles lett az új 'otthonunk', onnan mentünk a Kati-szigetre és Ensenada-ba. A Kati-sziget elég közel van a parthoz, expressz hajójárat szállítja az ingázó munkásokat és helikopterrel kevesebb mint egy óra alatt ott lehet lenni. A szigeten egyetlen város található, Avalon, ennek nagy része a Wrigley család tulajdonában van, ez ugyanaz a család, akiknek a tulajdonában van a rágógmimárka. A sziget nagy része természetvédelmi övezet, sok védett állat és növény él itt, többek között bivalyok, amiket egy filmforgatás miatt telepítettek ide, néhány ritka madárfajta, pl. a fehér fejű halászsas, de vannak kolibrik is, és mindenféle kígyó-béka. A város nem nagy, egy postája van, 2 közértje, egy városháza, egy tűzoltóság, iskola, kórház, még könyvtár is, viszont több tucat étterme és a lakóházak nagy része kiadó. Szóval turizmusra van berendezkedve a város. A kikötőben halászcsónakok mellett vannak kis tengeralattjárók és üvegfenekű hajók, kompok, meg nagyon gyors motorcsnakok, amikkel kiviszik a túristákat delfineket meg bálnákat nézni. Van egy régebbi építésű kaszinó is, ami most már bálteremként meg múzeumként üzemel. Sokat sétáltam abban a városban, és nagyon a szívemhez nőtt. Igazából hasonlít Key Westre kicsit építészeti szempontból, meg talán a hangulatban, de Key Westen csak egyszer tudtam partra szállni. Talán a legtöbb amerkai kisváros hasonló hangulatú, vagy talán csak az északiak. De Los Angeles biztos teljesen más mint Miami, az emberek is, az épületek is, a kaja is, úgy minden. Van egy kis pizzéria, piros kockás abrosszal az asztalokon, régi reklámokkal meg plakátokkal a falakon, azzal a régi típusú zenegéppel, szóval egész hangulatos. Van csapolt gyömbérsör, és adnak mogyorót is, aminek a héját a földre lehet szórni. Van egy galéria egy a szigetről származó festő képeivel. A kaszinóhoz vezető út pedig mozaikokkal van kirakva amik a sziget történelméből ábrázolnak jeleneteket. Lehet biciklit bérelni, meg golfkocsit is. A helyiek többsége golfkocsikkal közlekedik, ha jól tudom van is valami rendelet arról, hány benzinnel működő jármű lehet a szigeten. Van egy kis udvar amiben van egy játékterem, egy étterem, kis boltok, kávéház is terasszal, és ami a fő, hogy van internet is. Itt üldögéltem sokat, ettem szusit vagy sütit, neteztem. Végigpróbáltam a legtöbb programot amit itt a túristának kitaláltak, elég sok pénzem el is ment rá. Meg vettem itt egy festményt is, Klimt Ölelésének a reprodukciója, most a a szobámban van a galériámon. Egyébként most a galériám elég jól néz ki, van egy kis fekete asztal, az ágy már nincs ott csak a matrac a falnál, meg párnák amikre ülni lehet. Olyan teaházas hangulata lett. Visszatérve a szigetre többször is béreltem biciklit, a városból nem lehet kimenni vele, a város meg kb egy óra alatt végi glehet biciklizni. Jó volt megint bringázni, hiányzott, meg itt is jó a levegő, és szép a kilátás.

A másik kikötő, Ensenada tipikus Mexikó. Elég lepukkant, kaotikus, tele van boltokkal meg éttermekkel, kocsmákkal. Igazi látványosság csak egyetlen van, kb. 1 órára a kikötőtől taxival, a parton van valami barlang a víz alatt, az beszívja a vizet és kispricceli, mint egy gejzír, adott időközönként. Annyira nem nagy szám, és nem is mindig hullámzik a tenger annyira, hogy látványos legyen. Viszont van sok kis bolt meg stand, igazi kis bolhapiac, ami a parthoz vezető úton vezet végig. Na ezt is csak egyszer néztem meg, mert többször nem érdemes. Viszont be lehet még fizetni bortúrára is. Busszal visznek egy közeli völgybe, ami tele van borászatokkal. Mindet azért nincs idő megnézni, a túrán csak kettőt néztünk meg, de kóstoltunk mindkettőn borokat, összesen 11 fajtát, mindegyikből egy-egy pohárkával. Persze vásároltam is 3 üveg bort, el is fogyott mind 1 hónapon belül, hiába terveztem, hogy tartogatom valami különleges alkalomra őket. Az első borászat nagyobb volt, a túravezetőnk gyorsan megmutatta a hordókat, az érlelő tartályokat, aztán mentünk inni. A másik borászat kisebb volt, családiasabb, itt már az ültetvényeket is láttuk, de teljesen máshogy néz ki, mint otthon. Viszont az ég gyönyörű kék volt. A Kaliforniai-öböl nagy része sivatagos, kevés eső hullik, hallottam, hogy sok városban nyaranta az öntözésre olyan sok víz elmegy, hogy elzárják a vizet a a város egyik felén délelőtt a másik felén délután. A szőlőnek viszont gondolom jó, mert sokat süt a nap, és a homokos a talaj, meg talán az ásványok a földben vagy nemtom. A legtöbb alkalommal, mikor kimentem itt, akkor csak netezni mentem, mert van egy jó kis internet kávézó, ahol rendes gépek vannak, nem csak wifizni lehet. És tényeg olyan jó volt a net, hogy tudtam letölteni animéket meg filmeket. Persze nem volt olyan gyors, hogy egész sorozatokat, de a jó beosztásomnak hála elég sokat kint tudtam lenni. Egész Ensenada-ból a legjobban az az internet kávézó hiányzik a legjobban, 5 perc sétára van a hajótól egy parkolóban, ki van téve egy tábla 'La Web' felirattal.

A szerződésemnek erre a részére már eléggé lenyugodtak a dolgok, belejöttem a munkába, kijöttem valahogy a többiekkel is, és sokat tudtam kimenni, olyankor töltődtem, lazítottam. Kb. ebben az időben jött a hír, hogy keresnek embereket a Spiritre Ausztráliába. 7-en voltunk magyar segédpincérek, és mind igent mondtunk a felkérésre. Egyszerre nem mehettünk, mert túl nagy emberhiány lett volna utánunk. Úgyhogy két hullámban utaztunk, és én a második hullámba kerültem. Nem volt valami kellemes kivárni azt a 3 hetet, amivel később mehettünk. Furcsa volt leszállni a hajóról, kicsit olyan, mintha hazamennénk. Hónapok alatt hozzászoksz, hogy minden nap dolgozol 10 órát, aztán egyszer csak repülőre szállsz, utazol 14 órát vagy mennyit, eltöltesz szállodában egy délutánt és egy éjszakát, és nem kell dolgoznod. Furcsa. Tényleg elég hosszú repülőút volt, megnéztem jó pár filmet, meg azért aludtam is. Az ilyen hosszú utakon tudom behozni a lemaradásomat mozifilmekből, mert otthon lusta vagyok letölteni őket. De azt azért nem mondanám, hogy szeretek több mint 10 órákat repülőzni, elég rendesen ki lehet készülni.

Sydney egy teljesen más világ. Ausztrália, meg a környező szigetországok úgy ahogy vannak, a szó hamisítatlan értelmében egzotikusak. Már a hotelben is, mikor vártunk a becsekkolásra, hallottunk valami fura madarat, ami olyan hangot adott ki, mintha egy ember kiáltozna. Mikor meg becsekkolás után sétálni mentünk a városba, végül egy Spar-ba mentünk be, mert az is van ott. Van egy sétálóutca, ami kb olyan, mint nálunk a Váci utca és az Andrássy út keveréke, de nagyobb, felhőkarcolók vannak rajta és a tengerpartra vezet a kikötőbe, ahol az operaház van, meg egy híd. Na ebben a kikötőben várt ránk a Spirit. Sydneyben van a legszebb kikötő amit eddig láttam, meg praktikus okokból is nagyon kellemes, minden közel van, gyalog elérhető távolságban.. Az árak nem vészesek, a a város közlekedése is elég jó, vannak metróvonalak emeletes kocsikkal, meg ilyen átléptetőkapuk amik csak akkor nyílnak ki ha beteszed a jegyet. Van egy nagyon szép tengerpart, ahol nagyok a hullámok a szörfösöknek ideális, de ott csak egyszer voltunk, egy étteremben ettünk meg sétálgattunk. De Sydneyből se láttam olyan sokat sajnos. Egyszer kóboroltam csak el messzire, és akkor is majdnem eltévedtem, esni kezdett, egy közterületis igazított útba végül. Szimpatikus város, eléldegélnék benne.

A Spirit Sydneyből ment 7-10 napos utakra Új-Kaledóniába és Vanuatura. Mindig kikötöttünk Új-Kaledónia fővárosában, Noumeában, és útba ejtettünk kisebb-bagyobb szigeteket. Voltak kis lakatlan szigetek és nagyobbak, amiken kis falvak, városok voltak, de az egyetlen igazi város Noumea volt, illetve ott volt még Vila, de oda nem netem be, mindig a kikötő közelében maradtam.

Az egyik állomásunk a Rejtélyek Szigete volt (II. Erzsébet királynő nevezte el így). Ez egy olyan kicsi sziget, hogy másfél óra alatt körbe lehet sétálni. Kőépület alig van rajta, nem is lakik ott senki, csónakokkal járnak be a közeli szigetekről, mikor jönnek a túristák. A parttól 1-2 kilóméterre korallzátony töri meg a hullámokat, így a a sziget közvetlen közelében a víz nyugodt, sekéj, meleg, a homok fehér, kagylók és a törött korallok tarkítják, a halak pedig egészen közel jönnek a parthoz, elbújnak a sziklák közé vagy a lábaid között suhannak el. Néha egy-egy kókuszdiót is a partra sodor a víz, de a szigeten is vannak kókuszdiót termő fák, meg sok érdekes levelű, bogyójú meg virágzatú növény, és pókok, pici rákok, egyéb rovarok. Itt nem lehet sok mindent csinálni, csak strandolni meg búvárkodni. Mivel a víz nem túl mély, ezért elég egy pipa meg egy szemüveg, esetleg békaláb, és lehet kergetőzni a halakkal. 8-10 -féle halfajtát számoltam össze, a legtöbb félénk, ha közel mész elsiet, de van amelyik kíváncsian eléd jön, és mindenféle érdekes színekben pompáznak. Itt jött nagyon kapóra, hogy olyan fényképezőgépet vettem, amivel lehet víz alatt is fényképezni. Majdnem minden alkalommal, mikor itt kimentem, akkor búvárkodtam, és fotóztam halakat.

A másik szép hely, ahol búvárkodtam sokat az Mare volt. Ez egy nagyobb szigeten lévő település, a a kikötőből taxival lehet menni a strandra, ami szintén ilyen korall zátonyos, fehér homokos, halas, de még szebb és nagyobb mint a Rejtélyek Szigete. Itt igazából csak egyszer voltam, de itt készítettem alegszebb képeket. A városban nem sokat voltam, csak a külső kerületeken hajtottunk keresztül. Elég lerobbantnak néztek ki a házak, a kertek rendezetlennek, de pálmafák mindenhol, meg olyan hangulatos az egész. Egy helyen a a víz alámost a part menti sziklákat és mikor alacsony a vízállás be lehet sétálni a sziklák alá a bokáig érő vízben. Itt kis kupacokban nőnek a korallok és kb. 2 méter mély a víz, szóval körbe lehet úszkálni a korallal benőtt sziklákat és bámulni a halakat.

Egy másik sziget, amin csak egyszer voltam Lifou. Ezen egy kisebb település van, de láttam pl. egy templomot, ami a 20. század eleje felé épült keresztény misszionáriusok keze által. De láttam itt még cicát is, meg Dacia autót, és voltam a dzsungelben meg lemásztam egy barlangba és beleugrottam egy barlangi tóba. Amúgy Új-Kaledóniában olcsón lehet venni gyöngyöket mert sok van, édes vízi meg tengeri, mindenféle színben, vettem is pár nyakláncot. Itt nem is mentem bele a vízbe, pedig szépnek tűnt. Alapból azt terveztem, hogy megkerese a barlangot, amiről másoktól hallottam, és mondták hogy gyalog nincs messze, ezért sétálgattam kicsit. Kicsit emelkedős volt az út, kicsit olyan érzés volt, mint mikor iskolás koromban nyári táborban túráztunk valahol Bodajk környékén. Egy parkolónál volt kitéve egy tábla, hogy arra van a barlang, a atáblát követve a parkoló mögötti erdőbe kellett bemenni, ami hamar dzungeljelleget öltött, főleg a sok inda meg más, fán élősködő kúszónövény miatt. Aztán egy szakadékhoz érkeztünk, amibe levezetett a mondanom sem kell elég meredekké váló ösvény. Gyökerek és fából faragott lépcsőfokok jelezték az utat, ami levezetett a szakadék aljába, és ott volt a barlang bejárata. A barlang nem vezetett olyan mélyre, mert az aljában felgyülemlett a víz és egy édesvizű tavat alkotott, aminek bár egészen hűvös volt a vize a kinti hőséghez képest, azért még tűrhető volt. Odalent a földet törmelékes kavicsréteg borította, mezítláb vigyázva kellett lépkedni, ráadásul elég sötét is volt, mert csak egy reflektor világította meg valamennyire a barlang sötétjét. A tó mellett fel lehetett mászni az egyik oldalon egy sziklára és 3-4 méter magasra, és onnan beleugrani a tóba, ami bár kristálytiszta volt, mégsem lehetett lelátni az aljáig. Szóval ledobtam a pólómat és felmásztam a sziklára. Én, aki normális esetben egész nap a szobájában ül a gép előtt, vagy valami könyvet olvas az ágyában reggel lustálkodva, ott álltam egy sziklán egy barlangi tó vize felett a sötétben, 3-4 méter magasan egy fürdőgatyában, készen arra, hogy a vízbe ugorva esetleg egy felszín alatt megbúvó sziklára essek (arról nem is beszélve hogy földrajzilag hol volt ez a barlangi tó). Legalábbis ilyesmik jártak a fejemben, meg hogy biztos 1 percig nem fogok levegőt kapni, olyan hideg lesz a víz, meg hogy milyen halak lehetnek a vízben, milyen mély a víz stb. Szóval paráztam, de persze beugrottam, aztán még 4-5 alkalommal. Fényképeket itt sajnos nem nagyon tudtam készíteni a fényviszonyok miatt, de tényleg teljesen bátorságpróba jellege volt az egésznek.

A következő izgalmas sziget a Fenyők Szigete. Ezt Cook kapitány nevezte el a a szigeten található érdekes növényzet miatt. Tényleg vannak tűlevelű örökzöldek, de a szokásos pálmák is, meg más trópusi növények. Itt is csak egyszer jártam, és elég rossz volt az idő, esett, viharos szél fújt, olyan erős, hogy a csónakok, amikkel a partra vittek minket nem tudtak a hajó oldalához beállni, mert a hullámok nekilökték őket a hajónak, és így nem lehetett le-fel szállni biztonságosan. Azért kijutottam 1-2 órára és sétálgattam aszigeten. Amúgy ez se egy kifejezetten nagy sziget, de van rajta pár épület. Itt is gyönyörű a part, és van egy szent szikla is, aminek az alját a víz körben alámosta, viszont több mint 10 méter magas és benőtte a növényzet. Ki is tettek egy táblát, hogy nem szabad megmászni, mert hogy szent. Sajnos itt is csak egyszer voltam kint, de mások azt mesélték, hogy jó időben itt is jókat lehet úszkálni, búvárkodni, meg napozni.

Noumea a legnagyobb város, ahol kikötöttünk Sydneyt leszámítva. Az egzotikumát a városnak a növényzeten kívül az adja, hogy francia gyarmat lévén itt a francia a hivatalos nyelv. Tehát minden felirat franciául van, és a többnyire sötét bőrű helyiek is franciául beszélnek, a fizetőeszközük is frank. Itt van a világ legnagyobb lagúnája, de oda nem jutottam el, mert elég drága lett volna, meg túl sok idő is. Viszont egy parkban volt ingyen wifi, úgyhogy általában elsétáltam odáig, vagy egy közelebbi kávézó teraszára ültem ki, és neteztem.

Még sokat írhatnék az itteni élményeimről, a szigetekről, Sydneyről, az emberekről, vagy akár csak a tengerről, de bármennyit írnék, nem tudnám visszaadni a tizedét sem annak, amit átéltem. A tenger itt más mint Amerikában. Éjszaka lehet látni a Tejút rendszert, még az én rossz szemüveges szememmel is. Sokszor kiültem 20-30 percre zenét hallgatni és a csillagokat nézni. Mikor lejárt a szerződésem, innen mentem haza. Reggel leszálltam a hajóról a csomagjaimmal, egy busszal kivittek a repülőtérre, ahol várakoznom kellett pár órát mert a gépem délután indult. Ablak melletti ülést kaptam. Miután felszálltunk, a repülő a kikötő felett szállt el, láttam az öblöt, az operaházat, aztán a belvárost, majd a külsőbb kerületeket. Aztán dombos, fás táj következett, utána pedig sziklák, kopár hegyek, végül sivatag. Hullámzó vörös homoksivatag. Mielőtt felszállt volna a gépem, úgy terveztem, hogy ez az utolsó szerződésem, nem akartam visszajönni pincérkedni, mert értelmetlennek tartom, meg nem nekem való, meg a hajós életet sem tartom vonzónak. Megrekedtnek éreztem magam mindvégig, nem találtam olyan embereket, akikhez kötődni tudtam volna érzelmileg vagy intellektuálisan, csak kényszerből jóban voltam velük, meg hogy megkönnyítsem a saját életemet. De mikor láttam azt a tájat, ahol hónapokig dolgoztam, ahol sétáltam minden héten a repülő ablakából, tudtam hogy vissza kell jönnöm. Mert ilyen helyeket otthon nem láthatok. Ilyen helyeken nem járkálhat akárki, csak aki olyan szerencsés, hogy ide születik, vagy rengeteget költ, hogy ide juthasson.

De most megyek inkább aludni, mert holnap is kalandos nap lesz, a rossz idő miatt megváltoztatták a kikötők sorrendjét, úgyhogy azt se tudom még, hogy fogok dolgozni holnap, csak azt, hogy mikro kezdek. Mostanában egyébként mivel korán végzek, lejövök a legénység étkezőjébe írni. Aztán ahogy végeznek a többiek jönek ide és beszélgetünk, aztán elmúlik éjfél, lassan 1 óra, és még alig haladtam. De azért jó érzés. Csak ilyenkor megint bűntudatom van, hogy persze jó hogy van kivel beszélgetni, meg jóban vagyok emberekkel, de komoly barátság nem nagyon lesz itt senkivel, az írással meg haladni kell. A kabinomban viszont nem tudok írni, mert nincs szék, csak az ágyban tudok írni fekve kényelmesen, akkor viszont elalszok gépelés közben. De hagyjuk a panaszkodást, próbálom kihasználni az extra szabadidőmet ebben a két hétben (már csak 10 nap) és írok meg olvasok amikor csak tudok.

Drága hercegnőm!

Kicsit náthásan írok most neked, jelenleg épp Mexikóból. Valaminvihart kerülgetünk, még az sem biztos, hogy mindenhol ki tudunk majd kötni. Az utóbbi hetek izgalmasak voltak, megint Hawaiin voltunk és minden kikötőben ki tudtam menni és csinálni valamit. Azért elég fárasztó is volt, de teljesen megérte, életre szóló élményeket szereztem.

Az első kikötő Maui volt, itt béreltünk öten egy autót és felmentünk a Haleakala nevű vulkán csúcsára. 3000 méter magasan volt, a a felhők felett, be lehetett látni asziget nagy részét. Egy kacskaringós szerpentin út vitt fel a csúcsra, és mivel siettünk, elég gyorsan mentünk, nem törődve sebesség korlátokkal, kicsit olyan érzés volt, mint a hullámvasút. Majdnem egy órás út volt csak odafelé, de megérte, már az autóút és a kilátás az autóból is lélegzetelállító volt sokszor. Ahogy egyre magasabbra jutottunk, áthaladtunk a felhőkön is. Mintha csak ködbe értünk volna. Aztána csűcs közelében már semmilyen növényzet nem élt meg, csak vörös köves táj vett körül minket. A csúcsról három irányba lehetett látni: az egyik irányban a kráter feküdt több kisebb vörös buckával; a másik irányban a partvonalat és a szigetet lehetett látni, a napfény pedig szikrázva verődött vissza az óceánról; a harmadik irányban a felhők fehér tengere uralta a horizontot. Olyan érzés volt, mintha a világ tetején lettem volna. 20 percet voltunk csak odafent, rohangáltunk össze-vissza meg fotóztunk. A levegő nagyon friss volt, érezni lehetett a légnyomás változását felfelé meg lefelé is, hiányzott már ez a hegyi levegő.

A következő kikötő Kona volt, itt találtam egy jó kis fagyizót, meg láttam rákokat sétálni a parton, de elmenekültek előlem, mikor megpróbáltam megfogni vagy csak közelebbről lefényképezni őket. A fagyizóban választhattál egy gombóc fagyit, aköré jégkása került, amihez megint választhattál 3-féle szirupot amiktől érdekes színe meg íze lett az egésznek.

Ezután Nawiliwilibe érkeztünk, itt megint autót béreltünk és a a Waimea kanyont néztünk meg. Megint felmentünk jó magasra, szép tiszta idő volt és az a tipikus őskori panoráma, mintha egy millió évekkel korábbi tájat láttunk volna. Lehetett látni a kőzetrétegeket a sziklafalakon, amiknek a tetejét dús növényzet nőtte be. Néhol pedig vízesések bújtak meg a sziklák között. Láttunk elhúzni egy helikoptert is, biztos nagyon izgalmas lehet onnan fentről nézni a kanyont, meg bemenni esetleg mélyebbre is a sziklafalak közé, de biztos nagyon drága is, meg időigényes, szóval nem pincéreknek való. Igazából ahova mentünk ott csak egy kilátó volt, meg vécék, boltok egyáltalán nem, szóval nem lehetett kanyonos hűtőmágnest.

Másnap Honoluluban elmentünk Pearl Harborba. Majdnem egész napos program volt, és akkor csak egyetlen látványosságra fizettünk csak be az emlékhelyen. Úgy nézett ki a dolog, hogy Pearl Harbor egészen közel van a kikötőhöz, de busszal egy óra az út kb, taxival alig fél óra, viszont értelemszerűen drágább. Egy hídon keltünk át, közben az ázsiai etnikumhoz tartozó taxist kérdezgettük a helyi dolgokról. Pl. mesélte, hogy ritkán van földrengés meg cunami, és hogy a kínai negyedben lehet olcsón zöldséget gyümölcsöt venni. Pearl Harbor teljesen máshogy néz ki mint ahogy képzeltem. Észre se lehet venni hogy ott vagy. Katonai bázisnak nyoma sincs már, csak táblát látsz a híd után, hogy a történelmi emlékhelyek balra vannak. A látogatóközpontban lehet jegyet venni egy csatahajóra, egy tengeralattjáróra, egy repülős múzeumba, meg még valamire amit már elfelejtettem, és park jellegű területen elszórtan vannak kiállítva rakéták, torpedók, légelhárító ágyúk és más korabeli hadiszerkezetek. Gyorsan fényképezgettünk meg bevásároltunk a helyi szuvenírboltban, ami elég jól fel volt szerelve mindenféle érdekességgel, aztán befizettünk a tengeralattjáróra. Fejhallgatókkal és kis walkmannel volt megoldva az idegenvezetés, mivel elég szűkös lett volna a hely rendes vezetett túrához, de örültünk is, hogy a saját, fényképezős szekciókkal gyakran megszakított tempónkban tudtuk bejárni az acélbestia belsejét. Hamar eltelt ez a nap is, visszafelé először buszra vártunk, közben verebeket etettünk, de persze nem hétköznapi verebeket, amilyenek otthon vannak, ezek máshogy néztek ki és nem féltek az embertől, a kezünkbe másztak, még a fejünkre is felszálltak a kesudióért. Aztán a busz nem jött, úgyhogy taxit fogtunk visszafelé is, és olyan szerencsénk volt, hogy láttunk egy szivárvány az ablakból, de sajnos pont nem az én oldalamon volt. Mielőtt még visszamentünk volna a hajóra, kicsit benéztünk a kínai negyedbe, mert útbaesett, de nem nagyon vettünk semmit. Meg azért megálltunk egy Starbucksnál netezni, gyorsan feltölteni a képeket, amiket aznak csináltunk.

Az utolsó kikötőben, Hilon ketten béreltünk egy autót, és elmentünk egy vulkános nemzeti parkba. Az egész útat rohamtempóban tettük meg, vagy az új szó amit erre kitaláltam: rohamturizmus. Ahol a sebességhatár 55 mérföld volt, ott 100-al repesztettünk, ahol 30, ott 80-al. Szerencsére itt nem volt olyan hegyes kanyargós út, mint Mauin, ezért nem kellett lassítani, de azért elég veszélyes volt. Itt is kb 45 perc volt az odaút egy országúton, és hogy ne unatkozzunk néha 4-5 perces esőzónákon haladtunk keresztül. A park területén több vulkanikus képződmény volt, soknak már nem emlékszem a nevére, mert rég voltam földrajz órán, de tuti voltak kráterek, mofetták, egy lávacső, molina, meg úgy egyébként lávafolyás, ami már rég megfagyott. Viszont egy vulkán még aktív volt, füstölgött is, a kráter le volt zárva. Más kráterekbe viszont le lehetett volna menni gyalog, de persze arra nekünk nem volt időnk. Konkrétan arra volt időnk, hogy minden látnivalónál kiugorjunk az autóból 5-10 percre, fotózzuk egymást, aztán vissza az autóba és tovább. Még szerencse hogy nem volt forgalom, mert tuti karambolozunk. Leautóztunk így egészen az óceánig, ahol aláva belefolyt a vízbe, megkövült, és így növelte a sziget területét. Ez nagyon szépen látszott ahogy haladtunk lefelé a partra. Viszont épp mikor leértünk a partra, furcsa hangra lettünk figyelmesek. Kiszállva az autból vettük észre, hogy leszakadt az autó lökhárítója alatti műanyag panel és a földet karcolja. Egy barátságos parkőr sietett a segítségünkre pár műanyag kapoccsal, és 5 perc kényszerpihenő után rohantunk is visszafelé. Még 5 perc hűtőmágnesvásárlás is belefért, de aztán már tényleg siettünk vissza feltankolni az autót aztán leadni a kölcsönzőben, elcsípni a buszt vissza a kikötőbe, és vissza a hajóra. 2 órát töltöttünk el a parban, az út kb 40 perc volt oda, vissza a tankolás miatt kicsit több, az egész kaland kb 4 órát vett igénybe. Na ha most egy egész napot itt tölthettünk volna... hát nem tudom, így is egy csomó dolgot nem tudtunk megnézni, múzeumokat, meg a krátereket közelebbről. Kár érte, de nekünk csak így van lehetőségünk bejárni ezzeket a látványosságokat. Szóval ezen a héten megnéztem pár vulkánt.

A sok császkálás árnyoldala természetesen a pénzköltés, meg a kevés alvás, hiszen éjszakai műszakban dönteni kell, hogy az ember kimegy vagy alszik. Ráadásul kitalálták ezen az úton azt is, hogy minden kikötőben takarítani kell alaposan, mert lehet ellenőrizni fog minket a egészésgügyi akármi, ami évente kétszer szokott jönni, és ha nem elég tiszta a hajó, akkor egy hétig csak takarítunk meg fertőtlenítünk és nem jöhetnek vendégek, ami persze azt jelenti, hogy nem kapunk fizetést. És persze minden nap le lettem baszva, hogy nem tiszta minden meg nem takarítok elég jól, mert mindent nem tudtam megcsinálni egyedül. Viszont a stressz meg a sok élmény mellett tudtam írni, sikerült befejeznem egy novellát, eddig egy embernek volt ideje elolvasni a hajón, neki tetszett. Hiányolom az értelmiségi lányokat a hajóról, sehol egy magyaros, egy művtöris, vagy akár egy egyiptológus. Persze az egyiptológusok nyilván Egyiptomba mennek egyetem után, de biztos nem mind.

Múltkor is megfenyegettek, hogy figyelmeztetést kapok, ha nem lesz reggelre tiszta a legénységi étkező, ezért végigtakarítottam 12 órát szünet nélkül, még enni sem álltam meg. Azért nem rohangáltam, nem kapkodtam, inkább alapos próbáltam lenni. Aztán mikor végeztem reggel 10-kor, kimentem Los Angelesben, és ahogy a buszon ülve kinéztem a rászáradt víztől foltos ablakon, az jutott eszembe, hogy itt Amerikában biztos a vízkőmolekulák is máshogy rendeződnek piszkosfehér foltokba, mint otthon Magyarországon, mivel hogy Amerikában vagyunk. Igazából csak enni mentem ki, aztán jöttem vissza aludni pár órát. Htá valahogy így telt a legutóbbi Hawaiis hetem, novemberben nem is megyünk vissza, csak decemberben legközelebb.

Közben áttettek nappali műszakba, most reggel 10-től este 10-ig dolgozok, de még mindig ugyanott, a legénység étkezőjében. Kimenni így nem tudok sehol, de Mexikóban minek. Igazából semmi bajom nincs ezzel abeosztással, és mivel nem egyedül dolgozok, ezért nem is annyira fárasztó. Ráadásul takarítanom se kell, ezért nem is stresszes. Van egy jó hírem is, két hét múlva lesz interjúm, ami ha sikeres lesz, akkor felvesznek ügyfélszolgálatra, és akkor megyek másik hajóra. És végre a személyzethez fogok tartozni, nem a sima legénységhez, szóval lesz mindenféle privilégiumom, pl. ki fognak szolgálni mikor enni megyek takarítják a kabinomat és kimossák a ruháimat. Talán a fizetésem is jobb lesz, és lehet, hogy a csajok is jobban fognak tapadni rám. Nem tudom még pontosan mi hogy lesz, de már megcsináltam minden tréninget,

átmentem minden teszten, szóval elég valószínű, hogy menni fog a dolog. Majd meglátjuk mi lesz.

Furcsa napokat élek mostanában. Teljesen más ez a szerződésem, mint az előző. Egyrészt sokkal többet beszélgetek emberekkel úgy általában. Van egy fiú, aki az operában táncolt pár évig, most meg fotós a hajón, vele művészetről, nőkről meg filozófiáról tudunkc csevegni. A szobatársam vallástudományt végzett, és van egy lány az ovónénik között, aki magyar szakot. Egy báros lány esténként szokott jönni enni a fél órás szünetében, akkor leülök hozzá és hallgatom ahogy végig panaszkodik meg szídja a főnökeit, a vendégeket, a sárgákat, meg úgy általában mindent és mindenkit. Elég mulatságos. Egy román pincérlány is szokott jönni vacsizni, vele is dumcsizunk, meg egy mexikói lány szokta mindig kérni a segítségemet, hogy menjünk fel a bisztróba szalvétába tekert evőeszközöket hozni, mert egyedül nem bír el többet. Egyikük sem a barátom, nem is lesz, de azért szerencsére van amelyikükkel van közös érdeklődési köröm, a többiekkel meg próbálok kijönni, hogy szóba álljanak velem. Persze így is sokszor vannak kényelmetlen pillanatok, mikor zavar, hogy közönségesek, vagy hogy olyan jól kijönnek egymással és közvetlenek, míg én feszengek, meg mindig tartom a távolságot, mert félek hogy megsértem őket valamivel, vagy csak félreértenek. De így is sokkal jobb mint az előző szerződésemben. Ráadásul ezúttal írni is tudok, működik a laptopom. Mostanában meg is lepődök milyen sokat tudok írni, van ihlet, van időm és kedvem is írni. Net az viszont ritkán van, úgyhogy kutatómunkát nem nagyon tudok végezni. Novellákat azért így is lehet írni, és írtam is egy 10 oldalasat, a a folytatás meg már terveben van. Egy kritikát is sikerült összehozni egy könyről, amit itt kint olvastam, el is fogom küldeni az egyik oldalra, ahol szerkesztő voltam mielőtt hajózni jöttem. Volt egy kb 2 éves időszak közvetlenül a hajózás előtt, mikor több oldalra írtam cikkeket, meg szerkesztő is voltam és próbáltam szervezni az olvasóközönséget, fordítottam kisregényeket, feliratokat gyártottam sorozatokhoz, meg ilyesmik. Jó időszak volt, csak rendes munkám nem volt nagyon. Akkor több időm volt írni, mint most, mégsem ment olyan könnyen, mert kedvem nem volt általában, és inkább mást csináltam a szabadidőmben. Itt meg munka közben szépen leülök és jegyzetelek. Vagy le se ülök, csak megállok a sarkon, a rozsdamentes pultra teszem a kis füzetemet és írkálok. Thomas Mannt meg beköltöztettem a spájszba, a kabinban már a Lear királyt olvasom, természetesen mindent angolul. Ha még nem volt alkalmad, feltétlenül olvasd el a Thomas Manntól a Halál Velencében-t mert nagyon jó. Eleinte anyelvezete ragadot meg, azok a részletes leírások, aztán az elmélkedések a művészetről, az irodalomról, a szépségről. A történet is érdekes de nem olyan mozgalmas. Mindenesetre nagyon élveztem, volt hogy bezárkóztam a 2x2 méteres kis spájszba, leültem egy dobozra és úgy bújtam a könyvet. Persze mindenki furán néz rám, főleg az indonézek akik nem értik minek írok. Elsőre mindig azt gondolják, valami munkával kapcsolatosat írok, vagy blogot, vagy levelet barátnőmnek, és mikor mondom, hogy kritikát könyvről, azt nem nagyon értik. Viszont emiatt mindenki azt hiszi nagyon okos vagyok, ami persze jól esik, de igazából több szempontból is szomorú.

Most viszont megyek lassan aludni. Legközelebb talán azzal leplek meg, hogy egy másik hajóról írok neked, igazából én is meglepődnék rajta. Azért próbálok hamarabb összehozni egy levelet, mert ezt most tényleg sokáig húztam, kicsit bűntudatom is van miatta. Legfeljebb ha semmi érdekes nem történik, akkor mesélek a többi kikötőről, ahol jártam, és persze Ausztráliáról, mert még szóba se került eddig, pedig ott vannak a legszebb helyek. Na azért nem mintha Hawaii vagy Alaszka ne lenne szép.

Most épp pezsgőt kortyolok, miközben nekilátok ennek a levélnek. Száraz francia pezsgő, a vendégeknek több mint 30 dollár egy üveg, nekem ingyen, mert loptam. Egyébként féláron megvehetném de nem szeretek piára költeni olyan sokat. Nemrég végeztem, ma tengeren vagyunk úgyhogy van időm írni. A mai programom filmnézés, olvasás és írás lesz. Általában hajnali 4nkörül szoktam reggelizni. Bár ez nem reggeli, mert 8:30 körül is eszek egy szendvicset vagy bagelt, meg újabban főtt tojást. Nem is vacsora, mert az sokszor kimarad. Nevezzük estelinek. Azért remélem remélem jövő héten kivesznek az éjszakai műszakból, mert kezd már unalmas lenni. Alszok eleget, nem az a baj, csak hogy ugyanazon a helyen dolgozok, meg takarítani se szeretek. Talán már meséltem, próbálok átmenni az ügyfélszolgálatra, ami olyasmi, mint a hotelekben a recepció. Beadtam már az önéletrajzomat a HR-en, elvégeztem minden tréninget az utóbbi hetekben, még hátra van valami teszt meg két interjú. Olyan tráningeket kellett csináljak, amiknek semmi értelme nem volt – talán egyet kivéve. Gépen kellett végigolvassak diákat és közben kérdésekre válaszoljak. De ki ér rá arra, én se olvastam el a diákat, csak válaszoltam a kérdésekre, mert a program azt pontozza. A lényeg, hogy megvan. Egyébként ilyen marketinges cucc volt, meg kommunikáció ügyfelekkel, munkatársakkal, ezeket meg már tanultam telemarketinges koromban. Ja igen, csak hogy tudd, majdnem fél évig telefonon adtam el tévé, net és tévéelőfizetéseket egy magyar cégnél.

Legutóbb, mikor kint voltam Los Angelesben egy könyvesboltot látogattam meg. Fura volt, mivel többnyire amerikai irodalom volt, amit ugye nem ismerek. Viszont volt sok 1 dolláros könyv, úgyhogy vettem is 17-et. Aki látott a könyvekkel teli szatyorral végigtrappolni a hajón, tuti nem gondolt normálisnak. Nem vastagok, de nem hiszem, hogy lesz időm mindet végigolvasni, bár az első már megvolt, Kurt Vonnegut-tól a Titán szirénjei. Meg párat már ismerek, csak angolul nem olvastam őket, és Shakespeare drámáknál azért számít az ilyesmi. Felvenni a listára, hogy mit fgok csinálni, mikor hazamegyek: könyvtárlátogatás.

Próbálgatom felvenni a kapcsolatot a régi osztálytársaimmal néha. Furcsa, hogy a legtöbb házas, és gyerekei vannak már. Páran visszaírtak, talán tudok majd találkozni velük. Most nyáron a két hónapos szabadságom alatt csak egy ismerősömmel tudtam találkozni. Meg persze rokonokat látogattunk, de egyébként ki se mozdultam a szobámból, és cipő sem volt a lábamon.

Egyik nap, mikor kint voltam Cabo San Lucason, két lánnyal skypeoltam, két másikkal cseteltem facebookon, mikor visszajöttem a hajóra még egy órát voltam egy lánnyal, akinek épp szünete volt, aztán aludtam. Mikro felkeltem és dolgozni kezdtem, még két másik emberrel tudtam beszélgetni. És nem csak munkáról, hanem irodalomról, művészetekről, japán dolgokról, meg személyes témákról is. Az első szerződésemhez kpest most el vagyok kényeztetve. Azért most már egyedül is nagyon jól elvagyok, főleg ilyen sok könyvvel, meg működő laptoppal, meg ilyen jó kikötőkkel. Sőt, munka közben teljesen bezárkózok. Dúdolok magamban, meg mikor van rá lehetőség előveszem a kis jegyzetfüzetemet és jegyzetelek, gondolkodok dolgokon stb. Persze sokszor szólnak hozám, hogy kellene valami, azt gyorsan elintézem, annira nem irritál. Ha valami hülyeséget kérnek, akkor kiröhögöm őket, mert nem tudom miből képzelik, hogy nekem bármi köteleettségem van feléjük, nem is ismernek, meg nem is érdeklem őket, a munkám se érdekli őket, vagy hogy mi hogy megy aza éttermekben, a hajón, csak saját magukkal vanak elfoglalva. Szóval meg se érdemlik, hogy segítsek nekik. Csak magukkal vanak elfoglalva, és azt képzelik, hogy én majd kedvesen barátságosan kiszolgálom őket. Hát ezzel ráfáztak. Amit muszáj azért azt megcsinálom, és néha még rohangálok is, mert utána büszke vagyok magamra, hogy pl. hoztam a parasztoknak kávésbögrét a kilencedikről, hogy ne műanyag poharakból kelljen inni a kávét. Tiszta hős vagyok ilynekor. Éjjel kettőkor meg bedugom a fülemet, bakpcsolom a a zenét és takarítok. Ilyenkor szerencsére nem is szólnak hozzám, repül az idő. Egyik reggel meg drogteszten voltam. Minden héten kisorsolnak pár embert drogtesztre, nekem ez volt az első. Csak vizeletmintát kellett adni, nem nagy szám. De most már rátérek a Panama-csatornára, mert csak fecsegek össze-vissza.

Valamikor januárban vágtunk neki a csatornának. 16 napos út volt, Miamiból Los Angelesbe, 6 kikötővel. A csatornán átkelés egész napos program volt, de Panamában nem kötöttünk ki, csak elhajóztunk a város mellett. Olyan jó beosztásom volt, hogy mindenhol ki tudtam menni, reggel a szobaszervízben dolgoztam, este a bisztrón. A többiek a a személyzeti étkezőkben maradtak, és csak rövidebb időre tudtak kijönni. Ezért csak egy helyen mentünk ki sokan csoportosan, Jamaikában. Kolumbiában viszont összeverődtem két kollégámmal és úgy sikerült felfedezni Cartagenát.

Az első kikötő a Kajmán szigeteken volt, egyedül mentem ki. A kikötő tele volt boltokkal és taxikkal meg buszokkal vitték a vendégeket erre-arra. Megnéztem a boltokat, vettem ezt-azt, aztán elsétáltam mindkét irányba a parton, találtam még több boltot, éttermeket, templomot, bevásárló központot. Még nem említettem, de a karibi térség tele van műanyag kalózszobrokkal. És borzasztóan néznek ki. Találtam egy jó kis cukorka boltot, tele volt izgis édességekel, aztán leültem egy helyre netezni, beszélgettem az otthoniakkal, fagyiztam. Egyébként eléggé le voltam törve, hogy már nem dolgozom a többiekel, meg egyedül kell kimenjek, nem tudtam mihez kezdeni magamal. A következő kikötőben, Jamaikában azért már eleget panaszkodtam ahhoz, hogy megsajnáljanak és együtt menjünk ki. Taxival mentünk egy kiépített strandra, valami olyasmi neve volt hogy a doktor barlangja, mert volt ott valami víz alatti barlang ahol valami biológus felfedezett valamit. A lényeg, hogy fehér homokos tengerpart. A város (Montego Bay) egyébként elég lepukkant volt, a szállodák meg turista helyek viszont jól ki voltak építve. A sofőrök meg elég agresszívek voltak, próbáltak mindenhova elrángatni. Szép idő volt, le is égtem. Úszkáltam kicsit, bár inkább csak lebegtem a hátamon, rajzolgattam a homokba, csináltunk képeket egymásról, meg volt egy nagy felfújható trabulin a vízben, arról ugráltunk, de nekem mindig tele ment az orrom vízzel, még akkor is mikor befogtam. Meg itt történt, hogy a pénztárcámmal együtt mentem be a vízbe, de szerencsére nem lett semmi baja a pénznek. A strand mellett volt egy kis szuvenírbolt, ott vásároltam be, vettem pl. raszta hajas sapkát, amit most sajnos nem hoztam el, pedig menne a hawai ingemhez. Jamaika után Costa Rica következett. Ez egy elég csóró kikötő volt, a part szemetes, be se mentem a vízbe. Boltok helyett is csak bódék voltak, mint a piacon. Itt igazából a a dzsungelbe lehetett volna bemenni, de az fizetős vezetett túra, kis vonaton visznek, meg lehet mocsárba is menni csónakokkal. Persze erről akkor nem tudtam, itt is egyedül mentem ki, vásárolgattam, és találtam netet is. Vettem kávét az otthoniaknak, mert én még mindig nem kávézok, meg fából készült poháralátéteket a szobámba. Ezek után érkeztünk Kolumbibáa Cartagena városba, bár lehet rosszul írom és Kartagena, igazából most nem nagyon van netem, hogy megnézzem, azon is spórolok. A lényeg, hogy spanyol hódítók foglalták el a várost az aztékoktól és erődöt építettek, ami még mindig megmaradt. Itt a kikötőben kis állatkert volt, szabadon mászkáltak a flamingók, pávák, papagájok, makik. De volt kávézó is wifivel, pár bolt, egy kis múzeum ami a smaragdbányászat rejtelmeibe vezetett be 2-3 helyiség keretein belül, és innen is taxival lehetett bemenni a városba. Itt is dörzsöltek voltak a taxisok,. Mikor hárman odamentünk, hogy vigyen be minket a városba, mondta hogy ha fizetünk fejenként 30 dollárt akkor körbefurikáz minket a városban, megmutat minden fontosabb dolgot és vissza is hoz időben, mert kb 2-3 óránk volt csak. Persze ez így tök jó volt nekünk. A város egyébként két részből áll van, az óváros meg az új, és valami folyó választja ela kettőt, na mi az óvárosban voltunk. Tényleg kicsit Egerre emlékeztetett, szűk utcák voltak, régies utcatáblák, kockaköves utak, 1-2 emeletes lakóházak erkélyekkel amik majdnem teljesen a járda fölé nyúltak, eltakarva az eget. Az erődöt csak messzebbről láttuk, csináltunk azért pár képet de bejárni nem lett volan elég idő. A régi városfalat is láttuk, az ágyúk is ott voltak még, benéztünk pár boltba, kipróbáltuk a helyi kajákat. Népszerű üdítő itt nem csak a kóla, hanem valami helyi ital, amit cukornádból készítenek, és igazából cukrozott víz íze van. De kókuszból és halból is csinálnak érdekes dolgokat. Láttam színházat is, előtte modern absztrakt szoborral, meg parkokat, tereket hagyományosabb szoborral, többek között Simon Bolivarnak, másokat meg nem nagyon ismertem fel névről. Az egyik utcában artisták lógtak egy fáról, kicsit hátrébb meg táncoltak a járdán, persze apróért. Meg észrevettem, hogy sok választási plakát van a falakon, meg is kérdeztem erről a sofőrünket, és elmesélte hogy polgármestert választanak. Elmesélte a politikai helyzetet a városban, és én is elmeséltem nálunk mi van,és egyetértettünk abban, hogy nem olyan nagy a különbség, a politika mindenütt a világon ugyanolyan. Ezután következett az átkelés a csatornán. A vendégek kb. egész nap kint ültek a kis erkélyeiken meg a fedélzeten és bámészkodtak, pedig nem is volt olyan sok látnivaló. Én csak reggel voltam kint meg délután nézelődni, reggel egy zsilipen keltünk át éppen, délután már egy mesterséges tó sárosbarna vizén siklottunk. Közben áthaladtunk két híd alat meg egy másik zsilipen, de ezeket nem láttam, mert dolgoztam. Később, egy az útról készült dvd-n láttam még részleteket az átkelésről őgy se volt sokkal érdekesebb. A másik oldalon aztán két mexikói kikötő várt. Az egyik Puerto Vallarta volt, itt semmit nem láttam a városból, a kikötőben maradtyam mert jó volt a net, és nem volt kedvem egyedül taxizni. Egyébként azóta megint eljutottam ide, és ezúttal már bementem a városba sétálni kicsit. Azt is megtudtam, hogy itt forgatták az első Predator filmet amiben Arnold Scharzenegger játszik. Persze nema városban hanem bent az dzsungelben. A másik kikötő Cabo San Lucas, itt kimentem a strandra kicsit fürdeni. Szép volt az idő, tiszta a víz, kicsit le is égtem. Szép hely, de igazából a vizes programokon meg vásárláson kívül itt se nagyon lehet se lehet sok mindent csinálni.

Hát nagyjából ennyi volt a nagy átkelés. Los Angelesben már olyan beosztásom volt, hogy csak 2-3 órára tudtam kimenni, ami itt kevés. Itt van Hollywood, Beverly Hills, az Universal Studios, meg sok más érdekesség, de minden messze van. Az utasterminál egy nagy fehér dóm, amellett elsétálva egy parkolón keresztül egy buszmegállóhoz jutunk, ahol egy ingyenes buszjárat indul a városba, de ez mindenhol megáll és ha nagy a forgalom akkor lassú. Szóval csak a közeli boltokba, a Wallmartba, Rossba lehet eljutni gyorsan. Egyébként az eredeti Queen Mary is ott horgonyoz ugyanabban a kikötőben, mint mi. Már nem megy sehova, helyette van egy Queen Mary II. Az eredetiből múzeumot, éttermet, hotelt csináltak. Tervezem, hogy megnézem egyszer, de kell társaság, kell valaki, aki fényképez.

Közben megint Hawaii felé tartok. Még mindig éjszakás vagyok, szerintem itt is hagynak. Nehéz embereket a személyzeti étkezőkben tartani hosszú ideig, mert panaszkodni kezdenek, hogy nem kapnak borravalót, és hivatalosan második szerződéses embereket rögtön a nagy étterembe kellene rakni vagy legalább bisztróba. Viszont nincs első szerződéses pincér most a hajón, úgyhogy nem tudnak mit csinálni, örülhetnek, hogy nem panaszkodok, mert igazából nekem megfelel ez a beosztás, nem annyira a pénzért vagyok itt, mint inkább az utazásért meg hogy emberekkel találkozhassak. Egyenlőre ezzel zárom soraimat, ideje nekilátnom egy kis recenzióhoz egy könyvről, amit nemrég olvastam. Meg verset is írtam, fura hogy most ez is megy, pedig az utóbbi két hétben elég lusta voltam, és sokszor inkább aludtam, mint hogy fennmaradjak beszélgetni a többiekkel. Remélem ezúttal is sikerül eljutnom pár izgalmas helyre, holnapután érünk partot, és amint netközelbe kerülök feltöltök minden írást, amin az utóbbi hetekben dolgoztam. Ráadásként még megosztok veled egy reggeli receptet, amit a hajón látok mostanában: végy 3-4 croissant, tegyél rájuk pár szelet sajtot és szórd meg cukorral, esetleg vágj rá pár karikó banánt, majd tedd be a tányért a mikróba 2-3 percre. A végeredmény elég büdös az olvadt sajt miatt, de biztos finom, mert a takarítók állandóan ezt eszik reggel.

Ui.: legközelebb elmesélem a legutóbbi hawaii hetemet, mert minden kikötőben kint voltam, láttam egy csomó vulkánt, egy kanyont, jártam Pearl Harborban, és sétáltam megkövült láván.

Drága hercegnőm!

Üdv Mexikóból! Hawaii után most Mexióba megyünk két hétig, aztán 18-án megint Hawaii. Szép az idő, sokat vagyok kint a fedélzeten írni, olvasni, zenét hallgatni. A tengereknek, óceánoknak mindig más színe van. Függ a napszaktól, hogy milyen felhős az ég, a víz kémiai összetételétől, és a biológiai összetételtől, a millió apró élőlénytől, amik beszínezhetik a vizet.. Alaszkában a fjordok és gleccserek között zöld volt. A Kajmán-szigeteknél világoskék, Los Angelesben reggelente acélszürke. A másik érdekes dolog, amit megfigyeltem a sirályok. Sokszor fényképezem is őket. Miamiban még pelikánok is voltak, de sirályok majdnem minden kikötőben meg a parthoz közel előfordulnak, kivéve a kis szigeteken Új-Kaledóniában, Vanuatun és legutóbb Hawaiin. Ott viszont vannak fehér galambok. Noumeán, Új-Kaledónia fővárosában volt időm megfigyelni a galambok viselkedését. Ott barnás-szürkés galambok vannak, a nyakukon egy pöttyös sávval. Lehet épp a tavaszi nemződüh vett rajtuk erőt, mert elég aggresszíven udvaroltak meg harcoltak a kajáért. És ha már az élővilágnál tartunk szeretném megemlíteni neked a Fenyők Szigetét (Isle of Pines, de szeretem lefordítani). Cook kapitány fedezte fel és nevezte el így a szigeten található örökzöldek miatt. Tényleg érdekes a pálmafák melett fenyőket látni, de sok más érdekes fafajta van a szigeten. Tegnapelőtt pedig repülőhalakat láttam. Meglepődtem milyen kicsik, úgy néznek ki inkább mint a szitakötők, áttetsző uszonyokkal, és valami kékes színezete is van egyébként ezüstös testüknek. Igazából ritkán szoktam bármilyen élőlényt is látni a tengeren ha távol vagyunk a parttól, tényleg olyan érzés, mintha sivatagban lennél. Csak egyszer láttam távolról bálnákat, delfineket meg csak a part közelében. Viszont akváriumokban mindent meg lehet nézni nyugodtan közelről, rájákat meg simogatni is.

Mesélek kicsit az emberekről, akiket jobban megismertem. Többnyire magyar lányok, mert tudod hogy csajozni jöttem ki – ami hajón persze egyáltalán nem megy nekem – de azért jól elbeszézlgettem „külföldiekkel” is. Bár őket inká b csak érdekesnek találtam, megismerni vagy megérteni nem tudtam őket, érzelmileg kötődni hozzájuk meg pláne nem. N-ről már meséltem, rajta kívül még 3 magyar lány volt, akikkel „sokat” beszélgettem. A. olyan plázacica jellegű lány, de ezen persze biztos megsértődne. Felsorolom az érveimet, amik e mellett a jelző mellett szólnak.

• Tetovált szemöldöke van, nemcsak a tény a fontos, hanem ahogy kinéz az is.

• Volt egyszer egy gazdag pasija aki eltartotta, és saját bevallása szerint kihasználta, hogy vegyen neki mindenféle ajándékokat.

• Mindenhonnan késik legalább 10 percet, mert nem tudja eldönteni mit vegyen fel.

• Képes másfél órát eltölteni cipővásárlással egy boltban.

A többi meg apróságokból áll össze a viselkedésében, és olyan jellegzetes hangja van, hogy a lépcsőházban 3 emelettel alatta vagy fölötte is felismerem. Ezen kívül elég rasszista, nála az indiaiak is sárgáknak számítanak az indonézek és fülöpök mellett, és minden nap szída őket valamiért, ha másért nem akkor az evési szokásaikért, mikor ettünk együtt a legénység étkezőjében. Egy perui kaszinóssal jár, ha tudtak együtt mentek ki és ha a beosztásom engedte én is velük tudtam menni. Nagyon anyagias és felszínes, de szeret kötekedni, meg érvényesíteni az igazát, ezért még talán sajnálatből szóba állt velem annak ellenére, hogy sokszor nem értettük egymást meg megsértettem. Mondjuk ő is gond nélkül megmondta, hogy szerinte nem vagyok normális és az összes ember akikkel barátkozta azok se normálisak, mert pl. normális ember nem jár rendszeresen könyvtárba, nem neten ismerkedik stb. 1-2 hónapig együtt voltunk a szobaszervízben, ugyanaz a beosztásunk volt, jó idők voltak.

Aztán ott volt B. Ő a pasijávak együtt jött, mindketten dolgoztak már pincérként, és 7 éve együtt voltak, szóval esélyem se volt. Viszont az volt a nagyon nagy szerencsém, hogy neki erős az igazságérzete, nem szeret tartozni, és minden kapcsolatában szeret tisztességes és méltányos lenni. Félrebeszélek. Arra akartam kilyukadni, hogy ha kedves vltam vele, segítettem neki, mindig viszonozta. N. meg ugyanerre a viselkedésre azt hitte járni akarok vele, vagy „többet akarok barátságnál” ahogy mondani szokás, és inkább elzárkózott, meg gyanakvó lett. Gondolom már sejted hogyan viselkedtem a lányokkal, ott segítettem nekik ahol tudtam, sokszor a szabadidőmben, hogy beszélgethessek velük miközben segítek takarítani meg ilyesmik. Volt nőnap, vettem egy-egy szál rózsát a lányoknak, a kaginjuk ajtajára ragasztottam este, mielőtt végeztek a munkával és hazamentek volna. Csak N. sértődött meg rajta, meg a pasija, akivel ott jött össze a hajón. Kaját innen-onnan mindig vittem nekik, meg édességet vagy kávét is. Persze mindezek általában voltak ott is, ahol dolgoztak, csak én a vendégeknek szánt dolgokat hoztam nekik, amik jobb minőségűek voltak, mert pl. a nagy étteremben sokkal jobb kaják voltak, és a kávésboltban jobb kávét csináltak, mint ami a gagyi gépekből kijött a legénység étkezőiben. A báros lányoktől meg üdítőt kaptam cserébe kajáért, azt is levittem B-nek és a többi lánynak, tőlük meg cserébe kaptam bort, amit a kapitány meg az asztaltársasága meghagyott aznap. Ezek mellett meg a szokásos ajándékokat készítettem mindenkinek: origami virágcsokrot, karkötőt fonalből, meg amit össze tudtam rakni a hajón talált lim-lomból. Ja igen, és loptam szuvenírpoharakat, képeslapokat is a hajón. B. volt mindig a leghálásabb, általában meghívott a bárban is. Viszont beszélgetni vagy kimenni velem nem volt ideje. Ő a 7 hónapos szerződése alatt végig a a személyzeti étkezőkben dolgozott, általában a kapitányt meg a tiszteket etette. Idegileg eléggé kikészítette, mert a munkájára igényes, meg tisztaságmániás. Sőt víziszonya is van, ezért nem nagyon ment be a tengerbe. Vele végig jól kijöttem, csak beszélgetni nem nagyon volt lehetőség, de ha lett volna, akkor se élveztük volna különösebben egymás társaságát. Így is tőle kaptam a legtöbb megbecsülést, megértést és szeretetet.

Volt még egy magyar lány, akit futólag említek csak meg, mert érdekes személyiség. P-vel is csak keveset tudtam csevegni, neki is volt pasija, viszont ő elég nyitott volt és barátságos mindenkivel, szóval tudtam vele beszélgetni műkörmökről, családalapításról, a szolgáltatási szektor helyzetéről a modern kapitalizmusban, a ahajón lévő kulturális szakadékokról, meg mindenféléről. Persze vele se voltunk egy hullámhosszon, de voltak jó beszélgetéseink, jellegzetesen reggelizés közben.

Már nem magyar, hanem szerb lány M. Viszont beszél magyarul, szóval határeset. Őt nagyon tiszteltem sok dolog miatt. Törtető, harcias típus volt, aki megküzd az életben mindenért, semmit nem kap csak úgy meg. Meg egyébként leszbikus is, de ez csak azért fontos, mert nekem tette vonzóbbá. Persze kinézetre is szép formás, olyan kis pimasz, csibészes bája van, az a típus akinek 40 fölött is olyan mosolya van, mint egy kamaszlánynak: provokáló, kihívó, de ugyanakkor valami szeretnivaló naivitás is van benne. Na ehhez hosszó vad, barna hajzuhatag és meleg, barna, mosolygós szemek társultak. De nem akarok mindekit nagyon körülírni, és igazából nem is M. tetszett a legjobban külsőre. Vele se beszéltem sokat, de jól kijöttünk, sokat nevettünk a szobaszervízben, de nagyon mások voltunk. Viszont kölcsönösen tiszteletben tartottuk egymást, és tanultam tőle kicsit szerbül.

És akkor jöhet a többi lány, nézzük először a románokat. Elég sok román jött egy hullámban, és sokat dolgoztunk együtt, úgyhogy a legtöbbel jól megismerkedtem. Először is ott volt Maria és Geanina. Ők barátnők, együtt jöttek, mindketten már évek óta pincérkedtek, de személyiségben elég mások. Geanina a visszafogottab, nőiesebb, kicsit hallgatagabb típus, míg Maria nagyszájú, törtető, és nem szégyell beszólni ha valami nem tetszik neki. Eleinte volt is sok konfliktusa a magyar lányokkal, de a közös munka jól összehozott minket, neki is segítettem időnként, meg vittem neki sütit amit szeretett, és egy időben elég sokat ölelgetett, ami jól esett. Persze neki is volt pasija a hajón, meg külsőre nem is tetszett, meg személyiségre se, de ismersz, ha lány ölelget, annak csak örülni tudok. Egy fülöp lány is odakerült a a személyzeti étkezőbe az első hónapokban, Sheena. Ő elsőre elég butácskának tűnt, aztán később kiderült hogy az is, pontosabban önállótlan, és igényli hogy megmondják neki mit csináljon. Egyedül nem is ment ki, mindig kellett neki kíséret, meg eleinte a munkában is elég ügyetlen volt. Viszont angolul elég jól beszélt, és tőle is tanultam pár szót a saját nyelvén, meg ő is ölelgetett időnként. Ne gondolj rosszat rólam, nem csak ez alapján ítéltem meg a lányokat, de azért nekem ez érzelmileg fontos volt, főleg hogy rendes párkapcsolatra esélyem sem lehetett. Kicsit megint úgy éreztem magam mint szakközépben, mikor számoltam minden egyes alkalmat, mikor hozzámért egy lány vagy valami ilyesmi. Aztán ott volt Putu, az egyik szakács, vele a kóstoló bárban dolgoztam együtt kb másfél hónapot. Biztos tudod hogy akik Balin születnek azok sokan putuk meg wayanok meg komangok, meg van sok ida bagus és gede is, és a hajón ezt a nevüket használják, ez van a névtáblájukon. Volt olyan, hogy beszálltam egy liftbe három putuval, ebből kettő fiú egy lány volt. Egyébként a legtöbb indonéz Baliról jött, illetve páran Jakartából, idővel igazából már névről meg tudtam mondani. Szóval Putu 19 éves kora óta dolgozik hajón, lassan 5 éve. Mindig kedves volt velem, hozott kaját a raktárból, meg az egyik takarítóval megbeszélte zárás közben a szerelmi ügyeit, az tiszta szappanopera volt. A szobaszervízben két operátorral voltam jóban. Egyikük fülöp volt, Ria, ő aranyos volt, mindig hamarabb elengedett. Egyszer többen mentünk ki és ő elkóborolt cipőt venni, nem is láttuk már kint, egyedül jött vissza a hajóra. Neki otthon van férje, de bunkó vele meg veri, ezért jött hajóra dolgozni, a válás meg folyamatban. A másik operátor Irina volt, ő orosz és nagyon profin végezte a a munkáját. Egyébként leszbikus ő is és össze is jöttek M-el, nem is titkolták. Ha lett volna időnk akkor biztos jókat beszélgettünk volna, mert észrevette rajtam, hogy nem olyan vagyok mint a legtöbb pincér és mondta is, hogy egyszer jó lenne a bárban leülni beszélgetni rendesen, csak sajnos nem volt rá lehetőség. Végül pedig a főnököm is nő volt, és nem is akármilyen. Anitának hívják, horvát, fiatal és csinos. Sajnos a férjével együtt jött a hajóra, úgyhogy szintén nem volt esélyem, de jó volt neki dolgozni, mert majdnem minden nap láttam és ha arra gondoltam, hogy neki próbálok segíteni, akkor könnyebben ment a munka. Nőknek jobban szeretek dolgozni. Most minden főnök pasi ezen a hajón. Gusztustalan, lehangoló. Egyébként szerintem Anita kedvelt, mert mindig jó beosztást kaptam.

A teljesség kedvéért pár fiúról is mesélek. A román lányokkal egy időben jött a hajóra Bogdan. Na őt nagyon utáltuk mert árulkodós volt, nem dolgozott rendesen, meg bunkó is volt velünk. Az a tipikus román sztereotípia, ami a magyarok fejében van. Nekem persze mindig is kicsit fura volt ez hogy a magyarok hogyan állnak hozzá a románokhoz, mert ha magam nem is tartom románnak, azért az összes rokonom ott lakik. Bár persze ők is magyarul beszélnek otthon. Szóval Bogdan szokása az volt, hogy kioktatott mindenkit, hogy hogyan kell csinálni dolgokat, mindenkit beköpött meg panaszkodott a főnököknél, és persze próbálta benyalni magát a fejeseknél. Aztán ott voltak a szobatársaim, kb mind indonéz és egyik se maradt mellettem sokáig, összeköltöztek a barátaikkal. Egyetlen európai szobatársam volt akivel kb 2 hónapig laktam, Hristomir. Ő bolgár, nálam 1-2 évvel idősebb, de egy fejjel alacsonyabb. Na ő jófej volt, jól elvoltunk, beszélgettünk is, de munka miatt ritkán találkoztunk és ő este mikor végzett hajnali egyig még a bárban volt és sörözött meg találkozott a barátaival.

Egyenlőre ennyit az emberekről, van még sok, de róluk majd később. A lényeg annyi hogy sokféle emberrel találkoztam, de megismerni egyiküket se tudtam, mert nem beszélettünk annyit. Meg pl senkinek sem tudtam mesélni Kierkegaardról vagy Sartre-ról, meg a könyveikről, mint neked. Óraátállítás miatt most van +1 órám. A tévében van egy csatorna, amin egy filmet vetítenek egész nap, kb mint a repülőgépeken régebben. Ma már persze válogatni lehet mit akarsz nézni. Szóval minden nap más film megy, mai mozifilmek. Tegnap valami szamurájos ment, ma a Carrie. Ahol dolgozok ott pont van egy tévé és egész nap látom, ami egyébként nem jó, mert nincs időm leülni végignézni rendesen, csak pár perces részleteket látok belőlük. De majd ha megyek haza a repülőn bepótolom ezt a pár hónapot. Sajnos még nem nagyon találtam jó netet ezekben a kikötőkben, ezrt nem nagyon tudok letölteni.

Ezen a héten jött egy új magyar lány, mellém tették be dolgozni, pontosabban csak pár órát dolgozunk együtt. Nem első szerződése, meg idősebb is nálam, és nem is tetszik, de jól lehet vele beszélgetni. Csak az a baj hogy ő mindenkivel szóba áll meg barátságos, ezért kevés időnk van beszélgetni, és ez később csak rosszabb lesz, ha változik a beosztásunk. Az lenne jó igazából ha első szerződéses magyar lány jönne, fiatal és tapasztalatlan, akkor az első hetekben nagyon elveszett lenne és én segíthetnék neki és támogathatnám érzelmileg meg bátoríthatnám, meg persze megmutatnám a hajót, megtanítanám hasznos dolgokra, és akkor belémszeretne. Ilyesmikről szoktam álmodozni, mikor nem rólad vagy a többi volt vagy leendő barátnőmről. Ja igen, nem is meséltem neked, azért van otthon egy lány akit szívesen feleségül vennék, csak még egyikünk sem áll készen rá. Meg előbb még járnunk is kellene. Most viszont elköszönö és legközelebb majd elmesélem az átkelést a Panama-csatornán.

Drága hercegnőm!

Hajnali 3 és 5 között kihaltnak tűnik a hajó. Persze nem az, csak a vendégek mind alszanak és a legénység nagy része is, de a biztonságiak ilyenkor is éberen őrjáratoznak – 6 órás váltásban dolgoznak – és természetesen az éjszakai műszak végzi a dolgát. Ilyenkor folynak a nagy takarítások a konyhákban, amik csak ilyenkor üresek. A mosogatófiúk takarítják ilyenkor a tűzhelyeket, grilleket, leveses kádakat, meg a sok rozsdamentes acél felületet, közben iPhone-ra csatlakoztatott kis hangszórók zajonganak és közben csendben újraelosztásra kerülnek az evőeszközök, poharak és más apróságok, amik nap közben elvándoroltak a helyükről a szükség nevében. 3 körül nem sokan vannak alegényésg étkezőjében, ahol most dolgozok. Eddigre már nagyjából végzek a takarítással, újratöltöm a sószórókat, a kávégépet, agyalok rajta mit írjak neked. A sarokban indiai társaság eszik nagy tálakból, nylonkesztyűkkel, a falra szerelt tv előtt egy dél-afrikai báros töm magába 8 doboz zabpelyhet. De tényleg, minden nap hajnali 3 körül. Időnként benéz egy-egy overallos indonéz, a világoskék overallosok szerelők egyébként, a piros a tűzbiztonságiak színe, a barnák tengerészek, a sötétkékek a mosogatófiúk, a zöldek a kukások, a fehérek pedig a tisztek. De ilyenkor csak a kukások és a szerelők néznek be egy kávéra. Belépni egy étkezőbe, leülni enni, és arra eszmélni, hogy te vagy az egyetlen fehér ember a teremben egy érdekes életélmény. De mos inkább írok kicsit a kikötőkről, ahol megfordultam.

Mikor kimegyek valahol, háromféle hangulat szokott a hatalmába keríteni. A leggyakoribb egyszerűen az, hogy végre szabadulok, végre friss levegőt szívhatok, nem a hajó freonnal hűtött légkondi által keringetett végtermékét (vagy költői szavakkal: „a hajó lehellete”). Fáradtság, megkönnyebbülés, elernyedés, sóhajtás, ilyesmik. Ilyenkor semmi tervem nincs, csak netet meg esetleg valami kaját keresek, remélhetőleg egy helyen, ahol le is tudok ülni. Egy másik fajta hangulat az, mikor folyamatosan vigyorgok már onnantól kezdve, hogy kikötünk. Ez olyan helyeken szokott lenni, amikkel jól lehet otthon dicsekedni, mert híres helyek, meg ettől függetlenül is az jár a fejemben, hogy na ide is eljutottam. Ilyen helyek pl. Jamaika, az operaház Sydney-ben, a Panama-csatorna, stb. Aztán ebből van hogy csalódás lesz, van hogy nem, de mindenképpen van bennem azrt valami elvárás és izgatottság. A harmadik az mikor valami nagyon szép helyen vagyok. Ezek ilyen szájtátós helyek, sokszor nem is hallottam még róluk, vagy nem számítottam rá, hogy ilyen hatásos látványt nyújtanak, és csak ámulok-bámulok, hogy b.meg ez egy igazi gleccser, ez egy korallzátony, ez egy vulkán, és ausztráliában a sivatag vörös, vagy egy lakatlan szigeten a dzsungel közepén egy barlangi tóba ugrok fejest 5 méterről. Van mikor a naplemente vagy a hajnal is kivált ilyen hatást, mikor tengeren vagyunk, de az azért kicsit más.

Az első hajóm, az Imagination Miamiból indult, a kikötői Key West, Nassau, és Cozumel. Miamiról nem tudok sokat írni neked, mindig csak átutazóban töltöttem 1-1 napot a városban. A beosztásom miatt nem tudtam kimenni, mikor kikötöttünk, és igazából csak 2 és fél hónapot voltunk ezen a parton, utána átkeltünk a Panama-csatornán Los Angelesbe. Key West egy kedves kis városka Floridában, színes kis házakkal, katonai kikötővel, hajóroncsmúzeummal, akváriummal. Biztos még van sok érdekes dolog, de én csak ezeket tudtam megnézni, mert csak egyszer tudtam kimenni itt.

Pár sort azért írok a kimenetel módjáról, mert nem lehet csak úgy lesétálni a hajóról még a vendégeknek sem. Biztonsági okokból mindig követhető kell legyen, ki van a hajón, ki van a parton, másrészt azt is ellenőrizni kell, mi kerül fel a hajóra illetve le a hajóról. Előbbit úgy oldjákmeg, hogy alegénységnek van azonosító kártyája, a vendégeknek meg a kabinkulcsukat használják, ami kártya, és pénz is lehet rá tenni, meg fizetni vele a hajón. Ezeket a kártyákat dugjuk be egy gépbe mikor ki-be megyünk. Utóbbit a szokásos gápekkel oldják meg, mint a repülőtereken, meg motozással. Én már rutinos vagyok a biztonsági pontokon áthaladásban, mire odaérek már minden fémcucc a hátizsákomban van, karóra, nadrágszíj, mobil a kézben (ezeket tálcákba kell tenni és úgy át a gépen). Amerikai kikötőknél a cipőt is le kell venni kifelé, mexikóban viszont simán ki lehet sétálni átvilágítás nélkül, csak visszafelé nézik mit hozol fel a hajóra. Nem szabad felhozni pl. fegyvernek látszó tárgyakat, tűzveszélyes dolgokat, zöldséget-gyümölcsöt stb. Van egy lista a kijáratoknál arról, mit nem szabad felhozni, de a vendégek sokszor figyelmen kívül hagyják, aztán panaszkodnak, hogy sír a gyerek mert nem hozhatja fel a kint vásárolt airsoft pisztolyát ami egy az egyben úgy néz ki mint egy igazi fegyver. A lándzsákat, íjakat meg a piát elveszik és leszálláskor adják vissza. A legénység szerencsére felhozhat kint vásárolt piát.. De most vissza Key Westre.

Rövid látogatásom alatt megnéztem a hajóroncsmúzeumot és az akváriumot, kb ennyi fért bele a 3 órámba meg egy kis kajálás-piálás. Valamikor a 19. században élt egy helyileg híresnek nevezhető ember, aki abból gazagodott meg, hogy a Key West partjainál elsüllyedt hajókból belszínre hozott értékes dolgokat. Persze rég elsüllyedt hajókról van szó, spanyol meg britt hódítók hajóiról. Ezekből a felhozott tárgyakból csinálatk múzeumot, ami kb. a nagy földrajzi felfedezézések korát mutatta be, azon belül is a tengerészek életét. Ezután az akváriumon futottam végig egy óra alatt, ekkor voltam életemben először akváriumban ha jól emlékszem. Ebben a pár hónapban sok dolgot csináltam életemben először, pl. először jártam starbucksban, először ettem békacombot, kagyót, polipot, meg még pár tengeri cuccot, először repültem, először láttam az óceánt, először ettem igazi kókuszt akit én találtam egy szigeten stb. Hosszú lenne mindent felsorolni, meg nem is tudnám számba venni, úgyhogy lépjünk tovább Nassaura.

Nassau már a Bahamákhoz tartozik, a fővárosa, ha jól tudom. A kikötőből látszik Atlantis, a híres htel/akvárium/aquapark/nemtudommégmi, de mindenki jókat mesél róla meg reklámot is láttam a tévében róla, de persze soha nem jutottam el oda mert taxival kell menni és 20-30 perc a a kikötőtől. Ehelyet megnéztem a piacot. Olyan a mint a kínai piac Pesten, csak sárgák és cigányok helyett itt feketék az eladók. Lehetett kapni mindenféle holmit, ruhákat, játékokat, ékszereket, fából faragott maszkokat, szobrocskákat, piát, üdítős dobozból hamutartót stb. Persze spóroltam, nem vettem sok mindent. Voltak még a szokásos szuvenírboltok, ott vettem hűtőmágnest, pénztárcát, kulcstartót, kézzel rajzolt képeslapot, ilyesmiket. Pár alkalommal itt sikerült másokkal együtt kimenni, ami azért volt hasznos, mert megmutatták hol lehet netezeni. Nem a mekiben, nem a burger kingben, nema starbucksban, hanem egy fánkosnál. Amúgy érdekes volt látni, hogy itt pl. a burger kingben máshogy néz ki a krumpli, vastagabb és sötétebb. Mikor utolsó alkalommal voltunk Nassauban, akkor egyedül voltam kint és vettem pár ajándékot az otthoniaknak, és sikerült elvesztenem az azonosító kártyámat, ami ugye kell a ki-be lépéshez a hajóra. Ez súlyos dolognak számít. Mert ha elveszted a kártyádat vagy késve jösz vissza, van hogy hetekig ki se mehetsz büntiből. Az enyémet szerencsére megtalálta egy boltos még aznap, mielőtt kihajóztunk.

Cozumel egy mexikói kikötőváros. A legtöbb egyébként ugyanúgy néz ki, hasonló boltokkal, hasonlóan lepukkant belvárossal, koldusokkal stb. Azért van ahol jobban eldugják őket, de egylbknt lehet meglepődsz, Honolulu is tele van csövesekkel, a parkban alszanak a fák alatt nappal, de persze pesthez képest paradicsomi körülmények között. Egyszer le fogok fényképezni párat és elküldeni a fedél nélkülbe, hogy ide kell menni, ha jobb életre vágynak. Szóval a legtöbb ilyen parti mexikói város halásztelepülésként kezdte és van ahol még mindig nagyban űzik az ipart, de rájöttek, hogy jobb pénzt lehet keresni a a hülye amcsikon akik piálni meg vásárolni jönnek ide, mert sok dolog tényleg olcsóbb mint ámerikában, többek között az elektronikai cikkek is. Meg igazából nekik ez olyan, mint nekünk a horvát tengerpart, bár ott még nem jártam. Cozumelben általában netezni mentem ki, mert itt volt olcsó, jó minőségű wifi a crew centerben. Hoppá, még egy idegen szó, fordítsuk mondjuk hajós központnak, mert a legénység meg tengerész túl hosszú lenne. Ezek igazából boltok a kikötőkben, amik direkt a hajók legénységének vannak fenntartva, és lehet kapni mindenféle hasznos dolgot, amit egy közértben, szóval tisztálkodási eszközök, mosópor, borotva, tusfürdő, csipsz, fagyi, üdítő, és általában lehet pénzt utalni is meg van wifi. Miamiban is volt hajós központ a kikötőben, Nassauban és Key Westen viszont nem. Szóval általában kimentem a laptopommal/mobilommal és skypeoltam meg facebookoztam 1-2 órát. A kikötő egyébként hosszú mólókból áll, amik után boltok következnek, főleg ruha és ékszer, aztán taxiknak parkolóhely, és a vendégek innen mennek mindenfelé. Én egyszer elsétáltam egy 10 percre levő szállodába, aminek volt strandja a parton, és persze fizetni kellett a belépésért ha nem volt szobád. Ez volt az első alkalom, hogy úsztam az óceánban, de borús vot az idő és esett is, szóval nem mondhatnám, hogy élveztem. Egy másik alkalommal viszont sikerült 6-7-en is összeverődni és elmenni taxival egy nagyobb strandra. Na ott már tudtam rendesen lubickolni az óceán vizében és az idő is jó volt, kicsit meg is kapott a Nap.

Nagyjából így telt az első 2 hónapom a hajón, rövid kirohanásokkal a partokon, fájós lábbal, vérző lábujjakkal minden nap és persze barátkozási próbálkozásokkal. Erről azért még mesélek kicsit. Tudod, hogy szokta ismerkedni, neten levelezek hetekig és ha látom hogy megy a beszélgetés akkor tali és meglátjuk mi lesz. Gondolhatod, ez a hajón nem működik, de eleinte próbáltam elcsípni embereket, hogy üljünk le beszélgetni kicsit, ismerkedjünk stb. Viszont senki nem ért rá, mert ugye dolgozni kell, ha parton vagyunk kimenni, ha tengeren akkor mosni, takarítani, ügyeket intézni, aludni, pasival lenni, este bulizni, inni. Senkinek nem volt 1-2 szabad órája, hogy beszélgessen velem és ez teljesen lehervasztott, utóbb zaklatottá is tett, de még mindig nem zárkóztam be. Meséltem már neked N-ről, vele többek között emiatt romlott meg annyira a kapcsolatom, hogy kb másfél hónap után kerülni kezdett és próbált lerázni. Ő úgy értelmezte a közeledésemet, hogy szerelmes vagyok belé meg járni akarok vele, pedig én vele is kb. ugyanúgy viselkedtem, mint a többi lánnyal, és a többiek is leráztak, viszont nem értették félre a közeledésemet, csak hát a hajón járnod kell valakivel ahhoz, hogy órákat töltsetek együtt, mert kevés a szabadidő, és azt a keveset a számodra fontosakkal akarod tölteni. Legláabbis nekem valami ilysemi jött le akkor. Szóval mikor N. mondta hogy inkább ne szóljak hozzá akkor kitaláltam, hogy szvak nélkül leszek kedves hozzá, és egyszerűen mosolyogtam, mikor együtt dolgoztunk. Aztán elég hullámzó volt a viszonyunk mert én végig kedves voltam hozzá, próbáltam segíteni neki dolgokban, meg ajándékokat is készítettem neki, ahogy más lányoknak is, és volt hogy ezt jól fogadta, volt mikor újra félreértette a közeledést. Szerintem végig nem értette mit akarok tőle, de mindegy is. Tőle tanultam meg, hogy a mosolygás mennyivel megkönnyíti az ember életét. Kicsit fiziológia az egész, a mosolygés segíti a pozitív hozzáállást, és ha jókedvűen állsz hozzá a dolgokhoz, akkor könnyebb elviselni őket. A buta embereken nevettem, ahelyett, hogy idegeskedtem volna, amiatt meg nem aggódtam, milyen munkát végzek, csak arra figyeltem, hogy élvezzem, amit csinálok, és hogy ne legyen bűntudatom semmi miatt. Persze rendes munkát végeztem, és szerettem rohangálni, mert hasznosnak éreztem magam, mások piszkálódását meg kinevettem. A személyzettel, akit akkor kiszolgáltam az étkezőben elég flegma voltam, de nem cinikus vagy gúnyos, csak nem nyaltam ki a hátsójukat, és nem hízelegtem nekik. Ha panaszkodtak hogy nincs paradicsom mondtam csak egy perc, futok egy kört a raktárba és itt is vagyok, és fütyörészve elszaladtam paradicsomért. Ha az emberek látják, hogy jó kedved van és nem tudják elrontani, akkor békén hagynak, vagy nekik is jobb kedvük lesz.

Mára ennyi elég is lesz, legközelebb majd írok az átkelésről a Panama-csatornán, meg hogy hogy jöttem ki a többi lánnyal a hajón. 4-én érünk Los Angelesbe, már majdnem fél éve nem jártam ott, jó lesz újra benézni a kedvenc helyekre. A Walmartba tuti be fogok menni, mert kell vegyek pár cuccot egy lány közelgő szülinapjára. Olyan ajándékot csinálok neki, hogy egy szivecske, aminek a vázát egy drót vállfából hajlítottam, aztál kitömtem zsepivel és szigetelőszalaggal tekertem körbe, hogy 3D-s legyen. Már csak színezni kell meg díszíteni, ehhez kellenek dolgok a Walmartból. Mostanában egyébként álmatlanság gyötör, 1-2 órát tudok aludni hajnalban, aztán nap közben is még 1-2 órát. Egy Murakami Haruki regényt olvasok amit egy magyar fotóstól kaptam a hajón. Meg írtam ma verset is, de nem merem megmutatni. Mióta nem beszélünk nem nagyon írtam verseket, és szégyenlős lettem :) Talán majd egyszer...

Drága hercegnőm!

Úgy indultam neki ennek az egész kalandnak, mint más a katonaságnak, hogy ez majd embert nevel belőlem, meg hú de macsó leszek tőle stb. Igazából legfeljebb annyi jött be, hogy önállóbb lettem, de ehhez is el kellett teljen pár hónap. Az első napokban el voltam veszve, munkán kívül csak magyarokkal lógtam, lassan hozzászoktam az 5-6 órás éjszakai alváshoz, és az első 2-3 héten állandóan fájt a lábam, hajnalban meg gyakran görcsölt is. A munkámról nem fogok sokat írni mert uncsi. A személyzeti étkező lényegében egy kis étterem. És mi kell egy étterem működéséhez? Kaja, pia, tányérok, evőeszközök, poharak, asztalok, székek. Ezek a legfontosabbak. Persze a kaját melegen kell tartani valami tárolóban, meg szalvéta se árt, és azért tisztán is kell tartani mindent mikor nyitva vagyunk meg akkor is, mikor nem. Igazából 4 ember elég a személyzeti étkező működtetéséhez: egy ember a meleg ételes pultot tölti fel, ahogy szednek maguknak az emberek, egy másik a a hidegételes pultot, egy ember feltölti a tányérokat, poharakat stb, és a negyedik az asztalok között járkál, takarít és felvesz rendeléseket. Ha sok a vendég akkor ez elég rohangálós de megoldható. Szerencsére a harmadik hét körül jött 7 új segédpincér, szóval voltunk elegen. A tisztek étkezőit egy-egy ember csinálja, általában lányok, mert a tisztek azt szeretik :) Na a lényeg hogy az sok munka és jobban kikészíti az embert. Én a hideg pultot csináltam, ami azért jó, mert ritkábban kell pótolni a kaját, és azért rossz, mert a hideg kajákért, salátákért zöldségekért hátra kellett menni a raktárakhoz. És persze nem lehet csak állni és bámulni ha nincs dolgod, segíteni kell másoknak. Illetve nem kell, de én nem akartam bunkó lenni másokkal, meg a főnök lát akkor biztos beszól.

A segédpincérek karrierpályája úgy néz ki, hogy a személyzeti étkezőkben kezdik, onnan mennek a szobaszervízbe, onnan a bisztróba, végül a nagy étterembe. Mindenhol 2-3 hónapot töltenek, aztán tesztet kell írni az adott étkezőhely működéséről. Az első szerződés végén mikor megvan mindenbőla teszt akkor lehet előléptetést kapni, ami igazából nem sokkal több fizetést jelent csupán. Egyébként ha érdekelne, havi kb. 1000 dollárt kaptam kézbe, illetve számlára, és szobaszervízben azért lehetett kapni borravalót, jó napokon 20-30 dollárt. Persze az élet nem ilyen egyszerű, mert az embert ott tartják egy helyen hónapokig, mert nincs utánpótlás. Ismertem egy lányt aki az egész első szerződését a személyzeti és tiszti étkezőkben töltötte. Jól csinálta, de idegileg kikészítette és nem is jött vissza második szerződésre.

Ha már így elkezdtem panaszkodni akkor kicsit körülírom, miért olyan megterhelő ez a 'szakma'. Ismertem én olyanokat akik maratont lefutottak, kaszkadőrök voltak, sportemberek, de 2-3 hónap után nekik is fájt a lábuk, hátuk, válluk. A sport lényege az, hogy edzenek, megterhelik az izmokat, aztán hagyják pihenni regenerálódni, és akkor erősebbek lesznek az izomsejtek. A hajós munka lényege az, hogy nem hagy időt pihenni, folyamatos a megterhelés. Napi 10 órát kell dolgozni, ha nem vagy ügyes és nem tudsz időben végezni akkor többet is. A szabadidődben kell mindenféle ügyeket intézned, mosnod, ágyneműt cserélni azért legalább hetente (ezt ellenőrzik köztisztasági/egészségügyi okokból), tréningekre járnod, kimenned, mert minek jöttél a világ másik felére ha alvással töltöd a szabadidődet? Aztán szociális életet is kell élni, enni, vásárolni, takarítani a kabinodat, kivinni a szemetet stb. A sok kis aprósággal elmegy az idő és tényleg jó ha este tudsz aludni 6 órát, és nap közben még 1-2-t. Persze ez csak a személyzeti étkezős beosztásnál, máshol 12 órás műszakokban dolgozol, 2 órás szünettel. Egy kis gépen be kell jelentkezned mikor dolgozni kezdel és kijelentkezned mikor szünetet kapsz vagy végeztél, így ellenőrzik, hogy megvan a napi 10 óra. De igazából ez csak a munkaügynek kell, a főnökök csak azt nézik hogy meglegyen a gépben a 10 óra és elvégezd a munkád, néhány helyről le lehet lépni fél órával korábban vagy ellógni munka közben, ha nincs belőle baj. Szobaszervízben ez volt a szokásom, hogy kivittem egy rendelést, lefutottam a kabinomba, összeszedtem a szennyest, bedobtam a mosógépbe, vissza a szobaszervízbe. Aztán fél óra múlva ránéztem hogy lejárt-e a gép, aztán át a ruhákat a szárítóba. Lehetett így ügyeskedni, főleg ha jófej volt a főnök és nem piszkálódott ha észrevette hogy ellőgsz vagy dugiba eszel. Ez egyike a három fontos dolognak amit a hajón tanultam. A teljes lista: lógás, lopás, zugevés. De kicsit vissza a fizikai részhez, a megerőltető az, hogy kb folyamatosan kell mászkálnod, emelgetned tányérokat, megrakott tálcákat, ládákat tele piszkos edényekkel. A tányérozástól ínhüvely-gyulladást kapsz, ha a melegételes pultnál dolgozol égési sérüléseket, az emelgetés a hátat teszi tönkre, a sok mászkálás meg a lábat, mert a munkacipő az pocsék, teljesen lapos a talpa, semmi alátámasztás. Én két talpbetétet használtam, így már nem fájt a talpam meg a sarkam, de a köröm benőtt mindkét lábujjamon, és kb 6 hónapon keresztül minden nap vérzett, majdnem minden nap kötöznöm kellett, illetve orvoshoz is jártam egy időben 2-3 naponta. Csak otthon tudott rendesen begyógyulni, mert akkor 2 hónapot nem volt cipő a lábamon. Az viszont nem változott, hogy a lábujjaim elzsibbadnak és nem tudom behajlítani őket a nap végén. De ennyi panaszkodás elég is volt. Szerencsére a hátam nem fájt, pedig sok embert amiatt küldtek haza, mert tönkre ment a hátuk, és az ha egyszer tönkremegy nem nagyon jön helyre. De én úgy álltam hozzá, hogy ha fájt a lábam mosolyogtam, ha jobban fájt akkor nevettem, mert elég abszurd volt maga a helyzet. Azért ez nem jött így rögtön, az első hónapban kb állandóan morcos meg szenvedős fejeket vágtam, de aztán történt valami, amiről majd fogok mesélni, és onnantól kezdve igyekeztem mindenen mosolyogni meg nevetni, és könnyebb is lett tőle a munka meg minden.

Most pedig rátérek valami izgalmasabb témára: a mai programomra. Délben indultunk el a hajótól, 20 perc taxival Waikiki Beach-re. A víz szép zöld és meleg, az égen felhők, a hullámokat szörfösök lovagolják. Igazi relaxálós idő. Úszni nem tudok valami jól, nem süllyedek el meg nem fulladok meg, csak hamar kifáradok és nem vagyok valami gyors. Szóval inkább csak lebegek a hátamon és bámulom a felhőket, égetem az arcomat. Egyébként most pont kint vagyok a parton és innen írok neked. Láttam vízimentőket, de ezek nem olyan Baywatch jellegűek, távcsővel figyelik a vizet. A galambok fehérek, sirályt nem is láttam, ami egyébként fura. A parton végig csomó helyen lehet bérelni szörfdeszkát, néhány helyen katamaránok meg kajakok 'parkolnak', de most nem akarok ilyesmikre pénzt költeni. Ami még érdekes, hogy sok a japán nyelvű felirat, boltokban, buszokon láttam, meg persze sok sushi bolt is van. Megvettem életem első igazi hawaii ingjét, szerintem veszek majd még egyet, mert ezen nem elég burjánzó a virágminta, még visszafogottnak nevezhető. Egyszer majd szeretnék végigmenni a Váci utcán hawaii ingben, los angelesi nadrágban, ausztrál szandálban, jamaikai baseball sapkában stb. Szóval érted mire akarok kilyukadni. A szobám az már kezd nemzetközi lenni, a galériát berendeztem teaháznak. Az ágyat kiszedtük, csak egy matrac van, a szoba közepén ikeás asztalka, körülötte párnák. Az asztalon ausztrál benszülött által festett váza, costa ricai fából készült poháralátétek, a falon festmények innen-onnan, az egyik egy Klimt reprodukció, amit a Kati-szigeten vettem, majd mesélek róla.

Közben vettem jégkását, egy kis pohárban adják de púposra rakják benne a jeget, szivárvány színű és nem egyszerű megenni. Lassan indulunk vissza, remélem nem ment sok homok a laptopomba. Legközelebb mesélek az első kikötőkről, ahol megfordultam.

Drága hercegnőm!

Ma ettem igazi magyar pörköltet! Igazi alatt azt értem, hogy a paprika magyar volt benne és az egyik magyar srác készítette, akinek szülinapja volt ma. Galuska és uborkasaláta volt hozzá, finom volt. Időnként szoktak lenni magyar ételek a hajón, mert a szakácsok minden nemzetiség ételét el tudják készíteni, de persze nem olyan, mint az igazi. A gulyás leves pl. inkább marhapörkölt szokott lenni sok hajón, a csirkepaprikás is elég érdekes, a töltött káposztából meg kifelejtik a rizst. Meg persze más alapanyagokból készülnek, ezért nem az igazi. Van itt egyébként paprika, spanyolországból exportált, meg vegeta is, a szakácsok viszont általában indiaiak, illetve most egy nepáli szakács van a személyzeti konyhán.

Ahogy ígértem, most bemutatom neked a hajókat, amiken dolgoztam eddig. Eddig három hajón dolgoztam, de nincs sok különbség a felépítésük és a működésük között, igazából sorozatgyártott hajók. Első látásra viszont lélegzetelállító látványt nyújtanak, főleg egy tengert alig látott szemnek, mint az enyém. 12 emeletes volt, akkor még nem tudtam, de az első 3 emelet a víz alatt helyezkedett el, és más számadatot most fejből nem is nagyon vágok. Egy úszó hotel, kis városka, saját belső ökonómiával. Mikor kiköt feltankol üzemanyaggal, kajával és napokig elvan a vízen. A legénység kb. 900 fő, vendégekből meg több mint 2000 is felfér. Persze a kabinok elég szűkösek. A legénység több mitn 20 különböző országból származik, de nagyrészük indonéz vagy filipinó, az európaiak nagy rsze szerb, horvát vagy bolgár, de van sok román is. Magyarból kevesebb mint 10 volt mikor hajóra szálltam, de pár hét múlva jöttek még kb 4-en. Meg azért voltak határon túli magyarok is, és érdekes volt tapasztalni mikor egy román vagy egy szerb magyarul köszönt rád. Apropó onnan lehet tudni a nemzetiséget hogy a legénység minden tagjának kell névtáblát viselnie vagy az azonosító kártyáját, és illik egymásnak köszönni, meg használni az illető nevét is, ami a nehezen kiejthető neveknél érdekes tud lenni. Viszont a hajón tényleg az a normális hogy beszállsz a liftbe idegenekkel és köszönsz nekik és megkérdezed milyen napjuk van, hova mennek stb. Igazából erre a viselkedésre idomítanak, mert a vendégekkel is így kell viselkedni. Furcsák az amerikaiak, és még ha csak a vendéglátás részt nézzük, akkor is más elvárásaik vannak, mint nálunk otthon, legalábbis amennyire én tudom.

Szóval a legénység 3 'kasztra' osztható. Kaszt alatt kb társadalmi megbecsülést értek, de fizetésben és jogokban is van különbség, szóval van hierarchia. A vezető réteg a papoké. Csak vicceltem, a tisztek vannaka ranglétre csúcsán, persze a kapitánnyal az élen, de ott van még a főmérnök, a hotel igazgató, a személyzeti főnök, a kormányos stb. A tiszteknek fehér egyenruhájuk van, vállappal, pont olyan amilyen a hajós filmeken szokott lenni. Van viszont egy praktikusabb egyenruhájuk is, egy fehér overall, abban dolgoznak inkább. Nekik külön étkezőik vannak, mindjárt 3 is, egy a fejeseknek a kapitány étkezője, és kettő a tiszteknek. Persze ezek kisebb helyiségek, mert nincs olyan sok tiszt. Még annyit meg kell említenem róluk, hogy a legtöbbjük olasz, a kapitány meg az elsőtiszt meg eddig minden hajómon olasz volt.

Rangban a második réteg a 'staff', fordítsuk személyzetnek jobb híján. Igazából mi itt angol kifejezéseket használunk a hétköznapi beszédben még magyarok között is az ilyen kifejezésekre, szóval tiszt helyett officer, és a tisztek étkezője az officer's mess, a legényéség meg a crew mess stb. Általában az angol szó rövidebb, vagy nem tudom miért, de azért én megpróbálok mindent lefordítani majd, hogy használjam az agyacskámat. Szóval a személyzet azokat takarja, akiknek van valami szakmájuk és valami szolgáltatást nyújtanak. A műszaki végzettségűek nem ide tartoznak, ők pl. a tisztek között vannak, vagy az egyszerű legénység között. A személyzet pl a táncosok, a fotósok, az irodisták, a masszőrök, fodrászok, az eladók, a személyi edzők, a gyerekmegőrzők stb. Nekik is van külön étkezőjük és a tisztekkel együtt korlátozott mértékben a vendégtereket is használhatják, értem ez alatt a konditermet, szaunát, meg az étkezőhelyek egy részét. El is felejtettem említeni, a tisztek egyszemélyes kabinokban laknak, a személyzet két személyesben, és nekik takarítják a kabinjukat, meg kimossák a ruháikat. Ez azért elég sok szabadidőt spórol meg nekik.

A legalja pedig a sima legénység, a crew. Nagy részüket a pincérek, szakácsok és a takarítók teszik ki, de vannak még a szerelők, meg pl. a kukások is, akik hulladékfeldolgozással foglalkoznak és a mosogatófiúk (soha nem láttam lányt ebben a pozícióban, szóval helytálló a fordítás, egyébként galley steward). A legénységnek is van étkezője, a legnagyobb, legpiszkosabb, legzajosabb, de mindig nyitva van és bárki ehet benne, kivéve a vendégeket, de ők egyébként se jöhetnek a legénység területére. A legénység kabinjainak nagy része a vízszint alatt van, az első két szinten. A személyzeti kabinok a harmadikon vannak, a tiszteké feljebb, a vendégek kabinjai mellett, elkülönített folyosón.

Az első két szinten van még a motorház és a fő mosoda is. A harmadik kb. a víz szintjén van, itt vannak a kijáratok a hajóról, de néhány kikötőben lépcsőket tolnak a hajó oldlaához és akkor a 2-on vagy 3-on mehetnek ki a vendégek, és a harmadikon csak a teherrakodás folyik villás targoncákkal. Itt van a raktárok nagy része is és az étkezők a legénységnek. Ezen kívül az irodák is itt vannak és több hirtelen nem jut eszembe. 4-től fölfelé a szintek nagy részét a vendégek kabinjai teszik ki. Minden hajón van egy szint, ami a sétány, itt van pl. a kaszinó, boltok, kávézók, fotózni is itt szoktak felállított hátterekkel. El nem tudnád képzelni egyébként mennyi minden van egy hajón. Van egy nagy és egy kisebb színházterem ahol éjjel zenés táncos előadások, nappal filmvetítés vagy informatív előadások vannak, arról hogy mit lehet csinálni ott, ahol kikötünk. A gyerekeknek három helyiség van elkülönítve, ahol megőrzik őket amíg a szülők szórakoznak. Koecsoport szerint a 2-6 évesek, a 6-12 évesek és a 12-17 évesek el vannak különítve és más programjaik is vannak. Van konditerem is, meg mindenféle wellness dolog, manikűr, pedikűr, szauna, sportpályák, minigolf, medencék és vizicsúzdák.

Ami engem jobban érint, azok az étkezőhelyek. Eddig csak a legénység étkezőit soroltam fel. A vendégek több helyen ehetnek, van egy nagy étterem minden hajón, más a neve és máshogy van díszítve, de ugyanúgy múködnek. Lehet időpontot meg asztalt foglalni, de bármikro be is ülhetsz enni, ha nyitva van, a hostess talál neked asztalt, leültet, szalvétát ölbe ejti, odaadja az étlapot, pár perc múlva jöna pincér aki rögtön letegez (a hostesstől tudja a nevedet), és ha jókor jösz akkor még táncol is neked az asztalon. Aztán van a bisztró, egy önkiszolgáló étterem, mindig nyitva van, és mikor nincs kaja akkor is le lehet ülni kártyázni vagy olvasni mert minden hajón felsőbb szintre rakják és jó a kilátás. Az első hajómon ugyan nem, de a többin volt steakhouse, ami egyszerűen csak egy puccosabb, drágább étterem. Csak foglalásra lehet menni enni, és 70 dollár a beugró. Van még egy kóstoló pult a sétányon, de az csak este van nyitva azokon a napokom, amiket a tengeren töltünk. A steakházat leszámítva mindegyik helyen dolgoztam.Ja igen, és még van olyan is, hogy a főszakács (chef de cuisine) rendez egy vacsorát, 14 fős, drága, exklúzív, és ott is dolgoztam.

Persze mindebből kb csak az első három emeletet láttam az első hónapokban. Aztán ahogy kellett különböző helyeken dolgoznom, felfedeztem a hajót, meg később fel is bátorodtam és kóboróltam szabadidőmben, meg mentem cukorkát venni a cukorkaboltba is, ahol egyébként a tortákat is lehet rendelni szülinapra. Elég sok szülinapot ünnepeltünk, mert az első hajómon volt egy 8-10 fős magyar társaság akik összejártak meg sokáig egy helyen dolgoztak, és mindig rendeltünk tortát meg meghívtunk embereket a bárba bulizni. Na látod ezt el is felejtettem. Van 5-6 bár a vendégeknek, és van egy crew bar a legénységnek. 17-kor nyit és hajnali 2 körül zár, 1-2 dolláros koktélok vannak, jeget mindenbe tesznek de nem spórolnak a piával. Nap végén volt hogy csak beszélgetni felmentem vagy találkozni emberekkel. De volt ott billiárdasztal, csocsó, darts, playstation. A hajó orrában volt, és ki lehetett menni a fedélzetre, ott volt a cigizésre kijelölt hely. Persze én inkább a kilátás miatt mentem. Bár inkább nap közben lógtam ki a fedélzetre, kifeküdtem a padra és zenét hallgattam, napoztam, fényképeztem stb. Mikor meg Ausztráliában voltam egy másik hajón, akkor éjszaka mentem ki a csillagokat nézni, de ott a bár lent volt a harmadikon, a nyitott fedélzet meg feljebb, szóval a legtöbben csak cigizni mentek. Nem nagyon akarom reklámoznia céget, de annyit azért elárulok, hogy az első hajóm neve Imagination, a másodiké Spirit, a harmadiké Miracle, így hivatkozni is könnyebb lesz rájuk.

Szóval első nap lelkesen felszálltunk a hajóra két tucat újonnan érkezővel. Már a bejáratnál várt minket a személyzetis emberke, akinek ez a dolga, elvezetett minket a tréning szobába, ahol a legtöbb oktatás zajlik, meg vannak gépek és tanulni is lehet, és aláírtuk a munkaszerződésünket, megkaptuk a névtáblánkat, később átmentünk a személyzeti irodába, ahol megkaptuk a kabin kulcsunkat, meg a kártyát, amivel tudunk a ahjón venni dolgokat (a hitelkártyát, amire a fizetésünk ment csak később kaptuk meg, mert első héten úgye kaptunk fizetést). Aztán felvettük a bőröndjeinket, amiket nem mi hoztunk fel, mert át kellett menjen biztonsági ellenőrzésen. Első szobatársam egy filipinó pincér volt, de csak este találkoztam vele, mert dolgozott, mikor érkeztem. A kabinom kb akkora volt, mint otthon a fürdőszoba. Egy emeletes ágy, két szekrény, egy fiókos asztal, egy mosdókagyló és ennyi. Délutánig még el kellett menjek párnát, pokrócot meg ágyneműt szerezni, aztán egy biztonsági eligazítás volt, amit kötelező mindenkinek első napon megtartani, még a vendégeknek is, csak nekik természetesen rövidebbet és ők nem kell tesztet írjanak belőle, nekem meg három napra rá igen. A biztonságot egyébként nagyon komolyan veszik mert az utóbbi években több baleset is volt tengeren, főleg tűz, illetve egy esetben az áram ment el. Szóval tréningek, tesztek, gyakorlatok rendszeresen. Tűzoltó készüléket bárhol vagy a hajón, 20 méteres körzetben találsz, vannak tűzálló és vízálló ajtók, ezeket meg is tanítottak használni, meg evakuációs terveket is tudni kell, a vészjelzéseket, amik kódoltak, nehogy pánikoljon a vendégsereg. Szóval több fokozatban megtanítanak az embernek mindent hogy mit kell csinálni ha tűz van vagy süllyedünk és el kell hagyni a hajót, és ez már az első napon kezdődik. Annyi dolgom volt hogy enni se volt időm, meg nem is mertem bemenni az étkezőbe a sok ember közé. Viszont az egyenruhák felvételekor már találkoztam magyarokkal a hajóról. Aztán este 17-kor már munkába is álltam a személyzeti étkezőben.

Egy szerb fiú mellé tettek oda hogy ő majd mondja mit csináljak én meg mint valami csahos kutya követtem mindenhova, ami kb azt jelentette, hogy a személyzeti étkezőből ki, a konyhába be, aztán vissza. A konyhát a hajón egyébként nem kitchen-nek hívják hanem galley-nek, mert hajón van. Visszagondolva szerencsém volt, egyrészt mert európai mellé tettek be, és értettem az angolját. Másrészt pedig Almin (így hívták) igazán jó fej volt, gúnyolódott mindenen és mindenkin, de nem volt olyan keserű cinikus mint sok pincér aki belefárad az életbe. Ő már évek óta pincérkedett kisebb éttermekben mielőtt idejött. A szakácsokat, akik viszont indiaiak voltak egyenlőre egyáltalán nem értettem.

Legközelebb folytatom majd a hajó bemutatását, remélem nem túl unalmas. Ezek a hajnali levélírások nekem kellemes órák, minden nap várom őket. Ma egyébként egy bevásárló központban voltam, volt egy írószer bolt, találtam egy jegyzetfüzetet, ami megtetszett. Volt sok ruhabolt, de azt csak úgy veszek, ha van velem lány és mondja hogy jól áll :)

Drága hercegnőm!

Megérkeztem Hawaiira, szóval Aloha! Ez még csak az első sziget, Kauai, most 4 napig minden nap más szigetre megyünk, mindenhol késő estig maradunk és éjszaka hajózunk át a következő szigetre. Most éjszakai műszakban dolgozok, este 10-től reggel 10-ig, tehát nap közben ki tudok menni mindenhol. A nap süt, néha gyors záporok ijesztenek rá a fürdőzőkre, a páratartalom magas és enyhe szellő fújdogál a zölddel borított hegyek között. Egy hotelhez mentem ki netezni, közel van a parthoz, van net és lehet enni-inni is. A többi sziget érdekesebb lesz, itt igazából nincs a közelben semmi a parton kívül, taxit meg egyenlőre nem akartam bérelni. Most vagyok itt először, ilyenkor inkább gyalog fedezek fel.

Majd még írok arról, miket látok kint, de talán illene visszakanyarodnom a történet elejére és mesélni kicsit arról, hogyan jutottam idáig. Kezdjük mondjuk ott, hogy elvégeztem egy hajópincér tanfolyamot, hogy azért ne érjen teljesen felkészületlenül a váltás, meg talán követelmény is volt az állásinterjún. Elég könnyű tanfolyam volt, főleg anyelvi része, de tudod milyen jól tudok angolul, és hajón ennél kevesebbel is beérik, legalábbis a segédpincérektől, mert hivatalosan ez a megnevezése az állásomnak. Az állásinterjú sikerült még valamikor 2012 nyarán, egy indiai emberke jött toborozni a cégnek, szerencsére gond nélkül megértettem a kérdéseit. Ezután viszont majdnem három hónap telt el, mire kiderült, melyik hajóra kerülök s kiutazhattam. Képzeld, november 21-én repültem, vagyis csak kicsit több mint egy hete voltam a hajón, mikor eljött a szülinapom (egyébként a 28-ik, gondoltad volna hogy már ilyen öreg vagyok?). Egyébként most is valahol a Csendes-óceánon fogom ünnepelni a szülinapomat, de ez biztos jobb lesz, mint az előző, mert akkor még nagyon el voltam veszve.

A felkészülés a nagy utazásra izgalmas volt, mert sem nekem, sem a szüleimnek nem volt halvány lila gőze sem, hogy mire lesz majd szükségem, miből vigyek sokat, miből keveset. Azóta már megtanultam milyen hasznosak a biztosítótűk, és hogy zokniból sosem elég. A jegyem Miamiba szólt, de át kellett szállnom Amszterdamban és Atlantában, ez egyébként kb 15 órás út 1-2 órás várakozásokkal az átszállásoknál. Szerencsére nem egyedül utaztam, ugyanarra ahajóra kerültem egy lánnyal N-el. Az utazás előtt egyszer találkoztunk, és persze az interjún is láttam, de akkor még senki nem tudta hova kerül. Neki már régi álma volt hajón dolgozni, vendéglátós sulit végzett, és angol mellett spanyolul is beszélt. Nemrég fejezte be tanulmányait és ez lett az első rendes állása. Nem semmi kezdésnek. A repülőn aztán volt időnk beszélgetni a hosszú út alatt. A jegyket nem úgy adták, hogy egymás mellé szóljon, ezért minden átszállásnál kérnünk kellett új jegyet, mert mindkettőnknek ez volt az első alkalom, hogy repültünk. El tudod képzelni? Én, aki külföldön is alig volt, aki sokszor hetekig ki se mozdul a lakásból most kapásból átkel az Atlanti-óceánon. És ez még csak a kezdet volt.

A repülő zajosabb és hidegebb volt mint képzeltem. Sajnos csak egyszer tudtam az ablak mellett ülni, mikor Atlantából Miamiba repültünk, de akkor már sötét volt és csak másfél órás út volt. Éjfél körül érkeztünk Miamiba, hajnali 1 körül a hotelbe, és reggel 7-kor már vittek is a kikötőbe. Mikor kiléptünk a repülőtérről, megcsapott a meleg, párás levegő. Az egész úton repülőterminálokon belül maradtunk, ezért hirtelen váltás volt 'külföldi' levegőt szívni. Ott még november végén, éjfélkor is 26 fok körül van a hőmérséklet, és a páratartalomtól melegebbnek is tűnik, meg ragacsosnak, rögtön leizzad az ember. A városból tehát nem sokat láttam, de mikor a kikötőben vártuk, hogy beengedjenek, a kerítésen túl lehetett látni a felhőkarcolókat. Egyenlőre itt fejezem be a kis visszaemlékezésemet, a következő levélben majd mesélek az első napjaimról, meg a hajóról általában. Akkor még nem működött rendesen a laptopom és nem tudtam írni vele, nem mentette el a szöveget, de azért akkor is próbáltam levelet írni másoknak. Emlékszem, kb 4-szer nekifutottam csak annak a témának, hogy írjak a hajóról meg a hétköznapjaimról az otthoniaknak. Aztán maradt a skypozás, mert az működött a mobilomon, de persze csak kikötőben volt rá lehetőségem. De most már tényleg megyek, hajnali fél 4 van, 6-ig van időm aludni kicsit.

Ma hullócsillagot láttam! Bocsáss meg, amiért ennyi ideig tartó hallgatás után ilyen banális dologról kezdek írni, de még a hatása alatt vagyok. 3 napja hagytuk el Kanada partjait nyugat felé és jó széllel haladunk Hawaii vulkanikus szigetei felé. Milyen nevetséges kifejezés, hiszen nem is vitorlák hajtják előre a hajónkat, hanme víz alatt turbinák. Ma nagyon szép, napos idő volt, igazi felüdülés az állandóan felhős Alaszka után. A hajó orrában a nyitott fedélzeten kisebb karbantartási munkákat végeztek, leverték a festéket a korlátról, és a medence melletti padot is felszedték. Emiatt este a fedélzetre dekoratív jelleggel kiállított vasmacska tövébe ültem le a földre az egy órás szünetemben zenét hallgatni és csillagokat nézni, és ekkor tűnt fel a a hullócsillag pont a híd felett. Valamikor tavasszal, mikor Ausztráliában jártam épp egy meteorraj haladt el a Föld mellett, de akkor nem tudtam este kimenni sokáig a fedélzetre, és nem is láttam hullócsillagot, csak a Tejút-rendszer ismerős fényösvényét az égen. De félre az égi szférákkal. Rászántam magam, hogy újra írjak neked. Talán mert érdekelhet, mi van velem – és szeretném ezt hinni – talán szükségből, mert egyszerűen szeretnék írni, hogy ne váljak teljesen analfabétává ebben a kulturális sivatagban. Leginkább mindkettő. Hiányzol, hiányoznak azok a hetek – hónapok? –, amiket levelezéssel töltöttünk és persze a hosszú sétáink a városban, a meghitt beszélgetéseink teaházakban. De tudom hogy mindez már a múlt, nem is emlegetem több et.

Nem csigázlak tovább, elárulom: világcsavargó lettem. Az utóbbi évben körbeutaztam a Földet tengeren és levegőben. Óceánjáró hajón dolgozok pincérként. Ez most biztos meglep, én, mint pincér – elképzelhetetlen. De ne aggódj, nem változtam szinte semmit. Nem is nagyon kell ételt felszolgáljak puccos éttermekben, inkább csak takarítok meg fzikai munkát végzek. Melózok szállásért és kajáért, no meg a lehetőségért, hogy utazhassak és világot láthassak. Már nagyon sok szép helyen megfordultam, felsorolni is hosszú lenne, és sok érdekes emberrel találkoztam. Ezekről az élményeimről szeretnék írni neked ezekben a levelekben.

Még sokáig biztosan nem fogunk találkozni, sokáig nem megyek még haza. Lehet nem is akarsz látni a történtek után. Lehet ezeket a levelelekt se fogod elolvasni, én mégis reménykedem, hogy egyszer talán, évek múlva megenyhül a szíved, és az idő megszépíti a velem kapcsolatos emlékeidet.

Maradok továbbra is feltétlen híved:

A kóbor herceg