Drága hercegnőm!

Kicsit náthásan írok most neked, jelenleg épp Mexikóból. Valaminvihart kerülgetünk, még az sem biztos, hogy mindenhol ki tudunk majd kötni. Az utóbbi hetek izgalmasak voltak, megint Hawaiin voltunk és minden kikötőben ki tudtam menni és csinálni valamit. Azért elég fárasztó is volt, de teljesen megérte, életre szóló élményeket szereztem.

Az első kikötő Maui volt, itt béreltünk öten egy autót és felmentünk a Haleakala nevű vulkán csúcsára. 3000 méter magasan volt, a a felhők felett, be lehetett látni asziget nagy részét. Egy kacskaringós szerpentin út vitt fel a csúcsra, és mivel siettünk, elég gyorsan mentünk, nem törődve sebesség korlátokkal, kicsit olyan érzés volt, mint a hullámvasút. Majdnem egy órás út volt csak odafelé, de megérte, már az autóút és a kilátás az autóból is lélegzetelállító volt sokszor. Ahogy egyre magasabbra jutottunk, áthaladtunk a felhőkön is. Mintha csak ködbe értünk volna. Aztána csűcs közelében már semmilyen növényzet nem élt meg, csak vörös köves táj vett körül minket. A csúcsról három irányba lehetett látni: az egyik irányban a kráter feküdt több kisebb vörös buckával; a másik irányban a partvonalat és a szigetet lehetett látni, a napfény pedig szikrázva verődött vissza az óceánról; a harmadik irányban a felhők fehér tengere uralta a horizontot. Olyan érzés volt, mintha a világ tetején lettem volna. 20 percet voltunk csak odafent, rohangáltunk össze-vissza meg fotóztunk. A levegő nagyon friss volt, érezni lehetett a légnyomás változását felfelé meg lefelé is, hiányzott már ez a hegyi levegő.

A következő kikötő Kona volt, itt találtam egy jó kis fagyizót, meg láttam rákokat sétálni a parton, de elmenekültek előlem, mikor megpróbáltam megfogni vagy csak közelebbről lefényképezni őket. A fagyizóban választhattál egy gombóc fagyit, aköré jégkása került, amihez megint választhattál 3-féle szirupot amiktől érdekes színe meg íze lett az egésznek.

Ezután Nawiliwilibe érkeztünk, itt megint autót béreltünk és a a Waimea kanyont néztünk meg. Megint felmentünk jó magasra, szép tiszta idő volt és az a tipikus őskori panoráma, mintha egy millió évekkel korábbi tájat láttunk volna. Lehetett látni a kőzetrétegeket a sziklafalakon, amiknek a tetejét dús növényzet nőtte be. Néhol pedig vízesések bújtak meg a sziklák között. Láttunk elhúzni egy helikoptert is, biztos nagyon izgalmas lehet onnan fentről nézni a kanyont, meg bemenni esetleg mélyebbre is a sziklafalak közé, de biztos nagyon drága is, meg időigényes, szóval nem pincéreknek való. Igazából ahova mentünk ott csak egy kilátó volt, meg vécék, boltok egyáltalán nem, szóval nem lehetett kanyonos hűtőmágnest.

Másnap Honoluluban elmentünk Pearl Harborba. Majdnem egész napos program volt, és akkor csak egyetlen látványosságra fizettünk csak be az emlékhelyen. Úgy nézett ki a dolog, hogy Pearl Harbor egészen közel van a kikötőhöz, de busszal egy óra az út kb, taxival alig fél óra, viszont értelemszerűen drágább. Egy hídon keltünk át, közben az ázsiai etnikumhoz tartozó taxist kérdezgettük a helyi dolgokról. Pl. mesélte, hogy ritkán van földrengés meg cunami, és hogy a kínai negyedben lehet olcsón zöldséget gyümölcsöt venni. Pearl Harbor teljesen máshogy néz ki mint ahogy képzeltem. Észre se lehet venni hogy ott vagy. Katonai bázisnak nyoma sincs már, csak táblát látsz a híd után, hogy a történelmi emlékhelyek balra vannak. A látogatóközpontban lehet jegyet venni egy csatahajóra, egy tengeralattjáróra, egy repülős múzeumba, meg még valamire amit már elfelejtettem, és park jellegű területen elszórtan vannak kiállítva rakéták, torpedók, légelhárító ágyúk és más korabeli hadiszerkezetek. Gyorsan fényképezgettünk meg bevásároltunk a helyi szuvenírboltban, ami elég jól fel volt szerelve mindenféle érdekességgel, aztán befizettünk a tengeralattjáróra. Fejhallgatókkal és kis walkmannel volt megoldva az idegenvezetés, mivel elég szűkös lett volna a hely rendes vezetett túrához, de örültünk is, hogy a saját, fényképezős szekciókkal gyakran megszakított tempónkban tudtuk bejárni az acélbestia belsejét. Hamar eltelt ez a nap is, visszafelé először buszra vártunk, közben verebeket etettünk, de persze nem hétköznapi verebeket, amilyenek otthon vannak, ezek máshogy néztek ki és nem féltek az embertől, a kezünkbe másztak, még a fejünkre is felszálltak a kesudióért. Aztán a busz nem jött, úgyhogy taxit fogtunk visszafelé is, és olyan szerencsénk volt, hogy láttunk egy szivárvány az ablakból, de sajnos pont nem az én oldalamon volt. Mielőtt még visszamentünk volna a hajóra, kicsit benéztünk a kínai negyedbe, mert útbaesett, de nem nagyon vettünk semmit. Meg azért megálltunk egy Starbucksnál netezni, gyorsan feltölteni a képeket, amiket aznak csináltunk.

Az utolsó kikötőben, Hilon ketten béreltünk egy autót, és elmentünk egy vulkános nemzeti parkba. Az egész útat rohamtempóban tettük meg, vagy az új szó amit erre kitaláltam: rohamturizmus. Ahol a sebességhatár 55 mérföld volt, ott 100-al repesztettünk, ahol 30, ott 80-al. Szerencsére itt nem volt olyan hegyes kanyargós út, mint Mauin, ezért nem kellett lassítani, de azért elég veszélyes volt. Itt is kb 45 perc volt az odaút egy országúton, és hogy ne unatkozzunk néha 4-5 perces esőzónákon haladtunk keresztül. A park területén több vulkanikus képződmény volt, soknak már nem emlékszem a nevére, mert rég voltam földrajz órán, de tuti voltak kráterek, mofetták, egy lávacső, molina, meg úgy egyébként lávafolyás, ami már rég megfagyott. Viszont egy vulkán még aktív volt, füstölgött is, a kráter le volt zárva. Más kráterekbe viszont le lehetett volna menni gyalog, de persze arra nekünk nem volt időnk. Konkrétan arra volt időnk, hogy minden látnivalónál kiugorjunk az autóból 5-10 percre, fotózzuk egymást, aztán vissza az autóba és tovább. Még szerencse hogy nem volt forgalom, mert tuti karambolozunk. Leautóztunk így egészen az óceánig, ahol aláva belefolyt a vízbe, megkövült, és így növelte a sziget területét. Ez nagyon szépen látszott ahogy haladtunk lefelé a partra. Viszont épp mikor leértünk a partra, furcsa hangra lettünk figyelmesek. Kiszállva az autból vettük észre, hogy leszakadt az autó lökhárítója alatti műanyag panel és a földet karcolja. Egy barátságos parkőr sietett a segítségünkre pár műanyag kapoccsal, és 5 perc kényszerpihenő után rohantunk is visszafelé. Még 5 perc hűtőmágnesvásárlás is belefért, de aztán már tényleg siettünk vissza feltankolni az autót aztán leadni a kölcsönzőben, elcsípni a buszt vissza a kikötőbe, és vissza a hajóra. 2 órát töltöttünk el a parban, az út kb 40 perc volt oda, vissza a tankolás miatt kicsit több, az egész kaland kb 4 órát vett igénybe. Na ha most egy egész napot itt tölthettünk volna... hát nem tudom, így is egy csomó dolgot nem tudtunk megnézni, múzeumokat, meg a krátereket közelebbről. Kár érte, de nekünk csak így van lehetőségünk bejárni ezzeket a látványosságokat. Szóval ezen a héten megnéztem pár vulkánt.

A sok császkálás árnyoldala természetesen a pénzköltés, meg a kevés alvás, hiszen éjszakai műszakban dönteni kell, hogy az ember kimegy vagy alszik. Ráadásul kitalálták ezen az úton azt is, hogy minden kikötőben takarítani kell alaposan, mert lehet ellenőrizni fog minket a egészésgügyi akármi, ami évente kétszer szokott jönni, és ha nem elég tiszta a hajó, akkor egy hétig csak takarítunk meg fertőtlenítünk és nem jöhetnek vendégek, ami persze azt jelenti, hogy nem kapunk fizetést. És persze minden nap le lettem baszva, hogy nem tiszta minden meg nem takarítok elég jól, mert mindent nem tudtam megcsinálni egyedül. Viszont a stressz meg a sok élmény mellett tudtam írni, sikerült befejeznem egy novellát, eddig egy embernek volt ideje elolvasni a hajón, neki tetszett. Hiányolom az értelmiségi lányokat a hajóról, sehol egy magyaros, egy művtöris, vagy akár egy egyiptológus. Persze az egyiptológusok nyilván Egyiptomba mennek egyetem után, de biztos nem mind.

Múltkor is megfenyegettek, hogy figyelmeztetést kapok, ha nem lesz reggelre tiszta a legénységi étkező, ezért végigtakarítottam 12 órát szünet nélkül, még enni sem álltam meg. Azért nem rohangáltam, nem kapkodtam, inkább alapos próbáltam lenni. Aztán mikor végeztem reggel 10-kor, kimentem Los Angelesben, és ahogy a buszon ülve kinéztem a rászáradt víztől foltos ablakon, az jutott eszembe, hogy itt Amerikában biztos a vízkőmolekulák is máshogy rendeződnek piszkosfehér foltokba, mint otthon Magyarországon, mivel hogy Amerikában vagyunk. Igazából csak enni mentem ki, aztán jöttem vissza aludni pár órát. Htá valahogy így telt a legutóbbi Hawaiis hetem, novemberben nem is megyünk vissza, csak decemberben legközelebb.

Közben áttettek nappali műszakba, most reggel 10-től este 10-ig dolgozok, de még mindig ugyanott, a legénység étkezőjében. Kimenni így nem tudok sehol, de Mexikóban minek. Igazából semmi bajom nincs ezzel abeosztással, és mivel nem egyedül dolgozok, ezért nem is annyira fárasztó. Ráadásul takarítanom se kell, ezért nem is stresszes. Van egy jó hírem is, két hét múlva lesz interjúm, ami ha sikeres lesz, akkor felvesznek ügyfélszolgálatra, és akkor megyek másik hajóra. És végre a személyzethez fogok tartozni, nem a sima legénységhez, szóval lesz mindenféle privilégiumom, pl. ki fognak szolgálni mikor enni megyek takarítják a kabinomat és kimossák a ruháimat. Talán a fizetésem is jobb lesz, és lehet, hogy a csajok is jobban fognak tapadni rám. Nem tudom még pontosan mi hogy lesz, de már megcsináltam minden tréninget,

átmentem minden teszten, szóval elég valószínű, hogy menni fog a dolog. Majd meglátjuk mi lesz.

Furcsa napokat élek mostanában. Teljesen más ez a szerződésem, mint az előző. Egyrészt sokkal többet beszélgetek emberekkel úgy általában. Van egy fiú, aki az operában táncolt pár évig, most meg fotós a hajón, vele művészetről, nőkről meg filozófiáról tudunkc csevegni. A szobatársam vallástudományt végzett, és van egy lány az ovónénik között, aki magyar szakot. Egy báros lány esténként szokott jönni enni a fél órás szünetében, akkor leülök hozzá és hallgatom ahogy végig panaszkodik meg szídja a főnökeit, a vendégeket, a sárgákat, meg úgy általában mindent és mindenkit. Elég mulatságos. Egy román pincérlány is szokott jönni vacsizni, vele is dumcsizunk, meg egy mexikói lány szokta mindig kérni a segítségemet, hogy menjünk fel a bisztróba szalvétába tekert evőeszközöket hozni, mert egyedül nem bír el többet. Egyikük sem a barátom, nem is lesz, de azért szerencsére van amelyikükkel van közös érdeklődési köröm, a többiekkel meg próbálok kijönni, hogy szóba álljanak velem. Persze így is sokszor vannak kényelmetlen pillanatok, mikor zavar, hogy közönségesek, vagy hogy olyan jól kijönnek egymással és közvetlenek, míg én feszengek, meg mindig tartom a távolságot, mert félek hogy megsértem őket valamivel, vagy csak félreértenek. De így is sokkal jobb mint az előző szerződésemben. Ráadásul ezúttal írni is tudok, működik a laptopom. Mostanában meg is lepődök milyen sokat tudok írni, van ihlet, van időm és kedvem is írni. Net az viszont ritkán van, úgyhogy kutatómunkát nem nagyon tudok végezni. Novellákat azért így is lehet írni, és írtam is egy 10 oldalasat, a a folytatás meg már terveben van. Egy kritikát is sikerült összehozni egy könyről, amit itt kint olvastam, el is fogom küldeni az egyik oldalra, ahol szerkesztő voltam mielőtt hajózni jöttem. Volt egy kb 2 éves időszak közvetlenül a hajózás előtt, mikor több oldalra írtam cikkeket, meg szerkesztő is voltam és próbáltam szervezni az olvasóközönséget, fordítottam kisregényeket, feliratokat gyártottam sorozatokhoz, meg ilyesmik. Jó időszak volt, csak rendes munkám nem volt nagyon. Akkor több időm volt írni, mint most, mégsem ment olyan könnyen, mert kedvem nem volt általában, és inkább mást csináltam a szabadidőmben. Itt meg munka közben szépen leülök és jegyzetelek. Vagy le se ülök, csak megállok a sarkon, a rozsdamentes pultra teszem a kis füzetemet és írkálok. Thomas Mannt meg beköltöztettem a spájszba, a kabinban már a Lear királyt olvasom, természetesen mindent angolul. Ha még nem volt alkalmad, feltétlenül olvasd el a Thomas Manntól a Halál Velencében-t mert nagyon jó. Eleinte anyelvezete ragadot meg, azok a részletes leírások, aztán az elmélkedések a művészetről, az irodalomról, a szépségről. A történet is érdekes de nem olyan mozgalmas. Mindenesetre nagyon élveztem, volt hogy bezárkóztam a 2x2 méteres kis spájszba, leültem egy dobozra és úgy bújtam a könyvet. Persze mindenki furán néz rám, főleg az indonézek akik nem értik minek írok. Elsőre mindig azt gondolják, valami munkával kapcsolatosat írok, vagy blogot, vagy levelet barátnőmnek, és mikor mondom, hogy kritikát könyvről, azt nem nagyon értik. Viszont emiatt mindenki azt hiszi nagyon okos vagyok, ami persze jól esik, de igazából több szempontból is szomorú.

Most viszont megyek lassan aludni. Legközelebb talán azzal leplek meg, hogy egy másik hajóról írok neked, igazából én is meglepődnék rajta. Azért próbálok hamarabb összehozni egy levelet, mert ezt most tényleg sokáig húztam, kicsit bűntudatom is van miatta. Legfeljebb ha semmi érdekes nem történik, akkor mesélek a többi kikötőről, ahol jártam, és persze Ausztráliáról, mert még szóba se került eddig, pedig ott vannak a legszebb helyek. Na azért nem mintha Hawaii vagy Alaszka ne lenne szép.