Drága hercegnőm!

Tudom, rég nem írtam, erre egy tucat jó kis kifogásom van, meg sok mesélnivalóm is van, de haladjunk szép sorjában. Először is betettek két hétre a személyzeti étkezőbe és jött két új lány, mindketten első szerződésesek és a szabadidőm nagy részét első héten velük töltöttem, hogy tanítgassam őket. Aztán az egyik magyar lánynak kellet írnia egy matek tesztet, ami ahhoz kellett, hogy pozíciót váltson. Természetesen segítettem neki készülni rá, matek példákat oldottunk meg közösen, meg én találtam ki feladatokat. Tudod milyen jó vagyok matekból meg mennyire szeretem... Ezzel kb el is ment minden szabadidőm abban a két hétben.

A másik kifogásom a rossz beosztás, meg hogy emberhiány miatt ide-oda küldözgettek. Egyik nap se tudtam előre, hol fogok dolgozni és mikor másokat küldtek el, akkor kevesen maradtunk és futkosnom kellett. Egyik napon 4 különböző helyen dolgoztam, szünetet meg nem nagyon kaptam. Aztán itt volt még az interjú az ügyfélszolgálatos állásra, arra is kellett készüljek, ráadásul kétszer is egy buta tévedés miatt. Adtak egy listát kérdésekkel, arra kellett volna válaszokat írjak, meg aztán az interjún is megkérdezték volna, de ezt persze nem mondták meg előre, szóval kétszer futottam neki. Gépen akartam megcsinálni a válaszokat szépen és kinyomtatni, de nem volt időm rendesen megformázni meg elgépelések is maradtak benne, szóval mérges voltam magamra. Aztán mikor odaértem épp megbeszélése volt a csajnak, 1 órát üldögéltem, persze a szünetemben. Ez egyébként egy érdekes nap volt, a szülinapom másnapja. Ja igen, szülinapom is volt, és a másik érdekesség még amiről majd mesélni fogok az az éjszakai kalandom Puerto Vallartában, mert egy éjszakát ott töltöttünk a kikötőben és ki is mehettünk. Látod milyen sok izgis dolog történt velem?

Szóval volt a szülinapom. Meghívtam pár embert, vettem egy kis piát meg csipszet, gondoltam rendezek beszélgetős bulit. Olyan 5-6 ember el is jött, ami egészen jó arány. Az érdekes az volt, hogy egy csomóan megöleltek. Nyilván a lányok, nem a fiúk. Én meg arra gondoltam, hogy ez milyen álszent dolog már, hogy volt aki addig hozzám se ért meg levegőnek nézett, most meg megölel. Mondjuk nekik nyilván nem jelent az ilyesmi olyan sokat mint nekem. Az egyik magyar fotós srác irodájában volt a buli, nem olyan hosszú, mert másnap is kellett dolgozni mindenkinek, csak én határoztam el, hogy reggel nem megyek. Igazából mindegy is, a lényeg, hogy összejöttünk kicsit, olyan emberek is, akik egyébként nem kedvelik egymást, de azok a szülinapok, amiket veled ünnepeltem sokkal jobbak voltak, a tieid meg az enyémek is.

Aztán áttettek aa nay étterembe dolgozni. Reggel meg délben fent a lidón dolgozok 2-2,5 órákat, este meg az étteremben vacsoráztatok, az 5-6 óra. Három fős csapatban vagyok, van 4 asztalunk, 6-8 férőhelyesek, összesen kb 30 vendég, és két ültetés. Az adolgom hogy előkészítsek vizet, vajat, kenyeret, kávéhoz teához dolgokat, meg egyebeket. Vacsi közben vizet töltögetek, kenyeret kínálok, segítek asztalt takarítani, felhordani a kaját a konyhából. Két ültetés között elmosok poharakat meg vajas edényeket, kávés csészéket stb, aztán újra megterítünk és jön a második ültetés. A vacsi után még van plusz feladatom is, minden héten más, meg a csapatom is minden héten más, és az asztalaim, ahol dolgozok. Sok értelmét ennek mondjuk nem látom, jobb lenne legalább pár hetet együtt maradni egy csapatnak, de mindegy. Eddig szerencsére nem fotam ki bunkó pincéreket. Na ebben a beosztásban nem nagyon tudok kimenni az 1-2 órás szüneteimmel. Viszont heti egyszer az ebédre nem kell menjek, akkor tudok csak kimenni. Nem erőltetem meg magam annyira, nem rohangálok, mert mindkét csapattársam tapasztaltabb nálam, tudják a dolgukat. A személyzeti étkezőben viszont a lányokat pátyolgatni kellett meg dolgozni helyettük mikor nem voltak ott vagy csak kivoltak, meg sietni már csak azért is, hogy korán zárhassunk, tudjanak többet aludni. Lányok miatt bármikor futkosok, pasik miatt már nem nagyon.

Na aztán ott volt az éjszakai kimaradás Mexikóban. Fél 11 körül végeztem, zuhanyoztam és mentem ki. Egy 10 fős csapattal voltam, nagyrészt fotósokkal, egy minibusszal mentünk be a városba. Érdekes volt éjszaka mászkálni a városban, mert már évek óta nem voltam éjszaka városban még otthon sem. Önkéntelenül is a veletek töltött éjszakák jutottak eszembe, mikor kocsmákba járkáltunk a 7. kerületben, meg a Margit sziget. Először egy viszonylag olcsó kocsmába mentünk. Egy sportbár volt, a lányok izgis ruhát viseltek, szűk, mélyen kivágott, fekete-fehér csíkos fölső, ami elvileg bírómezt imitált, és hozzá nagyon rövid naci. Egy 1 literes koktél kb 2 ezer forintba került, meg megivott mindenki egy feles tequilát is. Aztán mentünk egy diszkóba, mert kb az egész legénység oda ment. Ott viszont iszonyú hacsak annyira hangos, hogy nem hallottam, hogy a fülembe ordibálnak közvelten közelről, hanem annyira hangos, hogy a ruhám is rezgett rajtam a hanghulláoktól időnként. Hidd el, oka volt, hogy veled se mentem soha diszkóba, nagyon nem szeretem az ilyen helyeket. Fura volt látni, hogy itt mennyire máshogy viselkednek az emberek. Persze volt lány aki táncolni próbált velem, hozzám dörgölőzött meg ilyesmik, vele később meg is beszéltem, hogy ez miért zavart. Mondjuk itt mindenki meg van lepődve azon, hogy én nem akarom kihasználni a helyzeteket, meg nem akarok pusztán szórakozásból együtt lenni lányokkal, hanem komoly kapcsolatokat keresek, legyen szó akár barátságról, akár párkapcsolatokról. Persze ezek itt nem mennek, de ismerkedni azért lehet, és én szeretek megismerni embereket, csak szomorú vagyok, hogy aztán eltűnnek az életemből, és szép lassan elfelejtem őket. Talán ezért is írok, hogy így valamennyire meghosszabbítsam az emlékezetemet. Érdekes szokot lenni visszaolvasni régi írásaimat, vagy akár régi blogbejegyzéseket, amiket még 21-22 évesen írtam. Mondjuk akiket megemlítek az írásamban, azok is változnak idővel, de legalább az az időintervallum, mikor volt valami közünk egymáshoz, valahogy megőrzésre kerül, tartósabb formában, mint egy emlék. Ilyen kis időzárványokat gyártok magamnak.

Most megint Hawaii felé tartunk, és olyan mázlim van, hogy az állomásomon csak egy ültetés van. Ez azt jelenti, hogy több mint egy órával hamarabb végzek a többieknél, szedek fel kaját az étterem konyhájából, lejövök, kényelmesen megvacsorázok, lezuhanyzok, aztán jövök vissza írni. És reggelente is mindig 9 körül kezdek. Mondjuk nap közben csak 1-2 órás szüneteim vannak és dög unalom a reggeli meg az ebéd, az este kicsit rohanós de csak 1 órát kell rohangálni, aztán kis takarítás és vége. Kár hogy nem ilyen végig a szerződésem. Persze így kevesebbet is keresek, mert kevesebb vendégem van, ami kevesebb borravalót jelent. Most viszont mesélek kicsit a Kati-szigetről.

Az előző szerződésemben, miután átkeltünk a Panama-csatornán, Los Angeles lett az új 'otthonunk', onnan mentünk a Kati-szigetre és Ensenada-ba. A Kati-sziget elég közel van a parthoz, expressz hajójárat szállítja az ingázó munkásokat és helikopterrel kevesebb mint egy óra alatt ott lehet lenni. A szigeten egyetlen város található, Avalon, ennek nagy része a Wrigley család tulajdonában van, ez ugyanaz a család, akiknek a tulajdonában van a rágógmimárka. A sziget nagy része természetvédelmi övezet, sok védett állat és növény él itt, többek között bivalyok, amiket egy filmforgatás miatt telepítettek ide, néhány ritka madárfajta, pl. a fehér fejű halászsas, de vannak kolibrik is, és mindenféle kígyó-béka. A város nem nagy, egy postája van, 2 közértje, egy városháza, egy tűzoltóság, iskola, kórház, még könyvtár is, viszont több tucat étterme és a lakóházak nagy része kiadó. Szóval turizmusra van berendezkedve a város. A kikötőben halászcsónakok mellett vannak kis tengeralattjárók és üvegfenekű hajók, kompok, meg nagyon gyors motorcsnakok, amikkel kiviszik a túristákat delfineket meg bálnákat nézni. Van egy régebbi építésű kaszinó is, ami most már bálteremként meg múzeumként üzemel. Sokat sétáltam abban a városban, és nagyon a szívemhez nőtt. Igazából hasonlít Key Westre kicsit építészeti szempontból, meg talán a hangulatban, de Key Westen csak egyszer tudtam partra szállni. Talán a legtöbb amerkai kisváros hasonló hangulatú, vagy talán csak az északiak. De Los Angeles biztos teljesen más mint Miami, az emberek is, az épületek is, a kaja is, úgy minden. Van egy kis pizzéria, piros kockás abrosszal az asztalokon, régi reklámokkal meg plakátokkal a falakon, azzal a régi típusú zenegéppel, szóval egész hangulatos. Van csapolt gyömbérsör, és adnak mogyorót is, aminek a héját a földre lehet szórni. Van egy galéria egy a szigetről származó festő képeivel. A kaszinóhoz vezető út pedig mozaikokkal van kirakva amik a sziget történelméből ábrázolnak jeleneteket. Lehet biciklit bérelni, meg golfkocsit is. A helyiek többsége golfkocsikkal közlekedik, ha jól tudom van is valami rendelet arról, hány benzinnel működő jármű lehet a szigeten. Van egy kis udvar amiben van egy játékterem, egy étterem, kis boltok, kávéház is terasszal, és ami a fő, hogy van internet is. Itt üldögéltem sokat, ettem szusit vagy sütit, neteztem. Végigpróbáltam a legtöbb programot amit itt a túristának kitaláltak, elég sok pénzem el is ment rá. Meg vettem itt egy festményt is, Klimt Ölelésének a reprodukciója, most a a szobámban van a galériámon. Egyébként most a galériám elég jól néz ki, van egy kis fekete asztal, az ágy már nincs ott csak a matrac a falnál, meg párnák amikre ülni lehet. Olyan teaházas hangulata lett. Visszatérve a szigetre többször is béreltem biciklit, a városból nem lehet kimenni vele, a város meg kb egy óra alatt végi glehet biciklizni. Jó volt megint bringázni, hiányzott, meg itt is jó a levegő, és szép a kilátás.

A másik kikötő, Ensenada tipikus Mexikó. Elég lepukkant, kaotikus, tele van boltokkal meg éttermekkel, kocsmákkal. Igazi látványosság csak egyetlen van, kb. 1 órára a kikötőtől taxival, a parton van valami barlang a víz alatt, az beszívja a vizet és kispricceli, mint egy gejzír, adott időközönként. Annyira nem nagy szám, és nem is mindig hullámzik a tenger annyira, hogy látványos legyen. Viszont van sok kis bolt meg stand, igazi kis bolhapiac, ami a parthoz vezető úton vezet végig. Na ezt is csak egyszer néztem meg, mert többször nem érdemes. Viszont be lehet még fizetni bortúrára is. Busszal visznek egy közeli völgybe, ami tele van borászatokkal. Mindet azért nincs idő megnézni, a túrán csak kettőt néztünk meg, de kóstoltunk mindkettőn borokat, összesen 11 fajtát, mindegyikből egy-egy pohárkával. Persze vásároltam is 3 üveg bort, el is fogyott mind 1 hónapon belül, hiába terveztem, hogy tartogatom valami különleges alkalomra őket. Az első borászat nagyobb volt, a túravezetőnk gyorsan megmutatta a hordókat, az érlelő tartályokat, aztán mentünk inni. A másik borászat kisebb volt, családiasabb, itt már az ültetvényeket is láttuk, de teljesen máshogy néz ki, mint otthon. Viszont az ég gyönyörű kék volt. A Kaliforniai-öböl nagy része sivatagos, kevés eső hullik, hallottam, hogy sok városban nyaranta az öntözésre olyan sok víz elmegy, hogy elzárják a vizet a a város egyik felén délelőtt a másik felén délután. A szőlőnek viszont gondolom jó, mert sokat süt a nap, és a homokos a talaj, meg talán az ásványok a földben vagy nemtom. A legtöbb alkalommal, mikor kimentem itt, akkor csak netezni mentem, mert van egy jó kis internet kávézó, ahol rendes gépek vannak, nem csak wifizni lehet. És tényeg olyan jó volt a net, hogy tudtam letölteni animéket meg filmeket. Persze nem volt olyan gyors, hogy egész sorozatokat, de a jó beosztásomnak hála elég sokat kint tudtam lenni. Egész Ensenada-ból a legjobban az az internet kávézó hiányzik a legjobban, 5 perc sétára van a hajótól egy parkolóban, ki van téve egy tábla 'La Web' felirattal.

A szerződésemnek erre a részére már eléggé lenyugodtak a dolgok, belejöttem a munkába, kijöttem valahogy a többiekkel is, és sokat tudtam kimenni, olyankor töltődtem, lazítottam. Kb. ebben az időben jött a hír, hogy keresnek embereket a Spiritre Ausztráliába. 7-en voltunk magyar segédpincérek, és mind igent mondtunk a felkérésre. Egyszerre nem mehettünk, mert túl nagy emberhiány lett volna utánunk. Úgyhogy két hullámban utaztunk, és én a második hullámba kerültem. Nem volt valami kellemes kivárni azt a 3 hetet, amivel később mehettünk. Furcsa volt leszállni a hajóról, kicsit olyan, mintha hazamennénk. Hónapok alatt hozzászoksz, hogy minden nap dolgozol 10 órát, aztán egyszer csak repülőre szállsz, utazol 14 órát vagy mennyit, eltöltesz szállodában egy délutánt és egy éjszakát, és nem kell dolgoznod. Furcsa. Tényleg elég hosszú repülőút volt, megnéztem jó pár filmet, meg azért aludtam is. Az ilyen hosszú utakon tudom behozni a lemaradásomat mozifilmekből, mert otthon lusta vagyok letölteni őket. De azt azért nem mondanám, hogy szeretek több mint 10 órákat repülőzni, elég rendesen ki lehet készülni.

Sydney egy teljesen más világ. Ausztrália, meg a környező szigetországok úgy ahogy vannak, a szó hamisítatlan értelmében egzotikusak. Már a hotelben is, mikor vártunk a becsekkolásra, hallottunk valami fura madarat, ami olyan hangot adott ki, mintha egy ember kiáltozna. Mikor meg becsekkolás után sétálni mentünk a városba, végül egy Spar-ba mentünk be, mert az is van ott. Van egy sétálóutca, ami kb olyan, mint nálunk a Váci utca és az Andrássy út keveréke, de nagyobb, felhőkarcolók vannak rajta és a tengerpartra vezet a kikötőbe, ahol az operaház van, meg egy híd. Na ebben a kikötőben várt ránk a Spirit. Sydneyben van a legszebb kikötő amit eddig láttam, meg praktikus okokból is nagyon kellemes, minden közel van, gyalog elérhető távolságban.. Az árak nem vészesek, a a város közlekedése is elég jó, vannak metróvonalak emeletes kocsikkal, meg ilyen átléptetőkapuk amik csak akkor nyílnak ki ha beteszed a jegyet. Van egy nagyon szép tengerpart, ahol nagyok a hullámok a szörfösöknek ideális, de ott csak egyszer voltunk, egy étteremben ettünk meg sétálgattunk. De Sydneyből se láttam olyan sokat sajnos. Egyszer kóboroltam csak el messzire, és akkor is majdnem eltévedtem, esni kezdett, egy közterületis igazított útba végül. Szimpatikus város, eléldegélnék benne.

A Spirit Sydneyből ment 7-10 napos utakra Új-Kaledóniába és Vanuatura. Mindig kikötöttünk Új-Kaledónia fővárosában, Noumeában, és útba ejtettünk kisebb-bagyobb szigeteket. Voltak kis lakatlan szigetek és nagyobbak, amiken kis falvak, városok voltak, de az egyetlen igazi város Noumea volt, illetve ott volt még Vila, de oda nem netem be, mindig a kikötő közelében maradtam.

Az egyik állomásunk a Rejtélyek Szigete volt (II. Erzsébet királynő nevezte el így). Ez egy olyan kicsi sziget, hogy másfél óra alatt körbe lehet sétálni. Kőépület alig van rajta, nem is lakik ott senki, csónakokkal járnak be a közeli szigetekről, mikor jönnek a túristák. A parttól 1-2 kilóméterre korallzátony töri meg a hullámokat, így a a sziget közvetlen közelében a víz nyugodt, sekéj, meleg, a homok fehér, kagylók és a törött korallok tarkítják, a halak pedig egészen közel jönnek a parthoz, elbújnak a sziklák közé vagy a lábaid között suhannak el. Néha egy-egy kókuszdiót is a partra sodor a víz, de a szigeten is vannak kókuszdiót termő fák, meg sok érdekes levelű, bogyójú meg virágzatú növény, és pókok, pici rákok, egyéb rovarok. Itt nem lehet sok mindent csinálni, csak strandolni meg búvárkodni. Mivel a víz nem túl mély, ezért elég egy pipa meg egy szemüveg, esetleg békaláb, és lehet kergetőzni a halakkal. 8-10 -féle halfajtát számoltam össze, a legtöbb félénk, ha közel mész elsiet, de van amelyik kíváncsian eléd jön, és mindenféle érdekes színekben pompáznak. Itt jött nagyon kapóra, hogy olyan fényképezőgépet vettem, amivel lehet víz alatt is fényképezni. Majdnem minden alkalommal, mikor itt kimentem, akkor búvárkodtam, és fotóztam halakat.

A másik szép hely, ahol búvárkodtam sokat az Mare volt. Ez egy nagyobb szigeten lévő település, a a kikötőből taxival lehet menni a strandra, ami szintén ilyen korall zátonyos, fehér homokos, halas, de még szebb és nagyobb mint a Rejtélyek Szigete. Itt igazából csak egyszer voltam, de itt készítettem alegszebb képeket. A városban nem sokat voltam, csak a külső kerületeken hajtottunk keresztül. Elég lerobbantnak néztek ki a házak, a kertek rendezetlennek, de pálmafák mindenhol, meg olyan hangulatos az egész. Egy helyen a a víz alámost a part menti sziklákat és mikor alacsony a vízállás be lehet sétálni a sziklák alá a bokáig érő vízben. Itt kis kupacokban nőnek a korallok és kb. 2 méter mély a víz, szóval körbe lehet úszkálni a korallal benőtt sziklákat és bámulni a halakat.

Egy másik sziget, amin csak egyszer voltam Lifou. Ezen egy kisebb település van, de láttam pl. egy templomot, ami a 20. század eleje felé épült keresztény misszionáriusok keze által. De láttam itt még cicát is, meg Dacia autót, és voltam a dzsungelben meg lemásztam egy barlangba és beleugrottam egy barlangi tóba. Amúgy Új-Kaledóniában olcsón lehet venni gyöngyöket mert sok van, édes vízi meg tengeri, mindenféle színben, vettem is pár nyakláncot. Itt nem is mentem bele a vízbe, pedig szépnek tűnt. Alapból azt terveztem, hogy megkerese a barlangot, amiről másoktól hallottam, és mondták hogy gyalog nincs messze, ezért sétálgattam kicsit. Kicsit emelkedős volt az út, kicsit olyan érzés volt, mint mikor iskolás koromban nyári táborban túráztunk valahol Bodajk környékén. Egy parkolónál volt kitéve egy tábla, hogy arra van a barlang, a atáblát követve a parkoló mögötti erdőbe kellett bemenni, ami hamar dzungeljelleget öltött, főleg a sok inda meg más, fán élősködő kúszónövény miatt. Aztán egy szakadékhoz érkeztünk, amibe levezetett a mondanom sem kell elég meredekké váló ösvény. Gyökerek és fából faragott lépcsőfokok jelezték az utat, ami levezetett a szakadék aljába, és ott volt a barlang bejárata. A barlang nem vezetett olyan mélyre, mert az aljában felgyülemlett a víz és egy édesvizű tavat alkotott, aminek bár egészen hűvös volt a vize a kinti hőséghez képest, azért még tűrhető volt. Odalent a földet törmelékes kavicsréteg borította, mezítláb vigyázva kellett lépkedni, ráadásul elég sötét is volt, mert csak egy reflektor világította meg valamennyire a barlang sötétjét. A tó mellett fel lehetett mászni az egyik oldalon egy sziklára és 3-4 méter magasra, és onnan beleugrani a tóba, ami bár kristálytiszta volt, mégsem lehetett lelátni az aljáig. Szóval ledobtam a pólómat és felmásztam a sziklára. Én, aki normális esetben egész nap a szobájában ül a gép előtt, vagy valami könyvet olvas az ágyában reggel lustálkodva, ott álltam egy sziklán egy barlangi tó vize felett a sötétben, 3-4 méter magasan egy fürdőgatyában, készen arra, hogy a vízbe ugorva esetleg egy felszín alatt megbúvó sziklára essek (arról nem is beszélve hogy földrajzilag hol volt ez a barlangi tó). Legalábbis ilyesmik jártak a fejemben, meg hogy biztos 1 percig nem fogok levegőt kapni, olyan hideg lesz a víz, meg hogy milyen halak lehetnek a vízben, milyen mély a víz stb. Szóval paráztam, de persze beugrottam, aztán még 4-5 alkalommal. Fényképeket itt sajnos nem nagyon tudtam készíteni a fényviszonyok miatt, de tényleg teljesen bátorságpróba jellege volt az egésznek.

A következő izgalmas sziget a Fenyők Szigete. Ezt Cook kapitány nevezte el a a szigeten található érdekes növényzet miatt. Tényleg vannak tűlevelű örökzöldek, de a szokásos pálmák is, meg más trópusi növények. Itt is csak egyszer jártam, és elég rossz volt az idő, esett, viharos szél fújt, olyan erős, hogy a csónakok, amikkel a partra vittek minket nem tudtak a hajó oldalához beállni, mert a hullámok nekilökték őket a hajónak, és így nem lehetett le-fel szállni biztonságosan. Azért kijutottam 1-2 órára és sétálgattam aszigeten. Amúgy ez se egy kifejezetten nagy sziget, de van rajta pár épület. Itt is gyönyörű a part, és van egy szent szikla is, aminek az alját a víz körben alámosta, viszont több mint 10 méter magas és benőtte a növényzet. Ki is tettek egy táblát, hogy nem szabad megmászni, mert hogy szent. Sajnos itt is csak egyszer voltam kint, de mások azt mesélték, hogy jó időben itt is jókat lehet úszkálni, búvárkodni, meg napozni.

Noumea a legnagyobb város, ahol kikötöttünk Sydneyt leszámítva. Az egzotikumát a városnak a növényzeten kívül az adja, hogy francia gyarmat lévén itt a francia a hivatalos nyelv. Tehát minden felirat franciául van, és a többnyire sötét bőrű helyiek is franciául beszélnek, a fizetőeszközük is frank. Itt van a világ legnagyobb lagúnája, de oda nem jutottam el, mert elég drága lett volna, meg túl sok idő is. Viszont egy parkban volt ingyen wifi, úgyhogy általában elsétáltam odáig, vagy egy közelebbi kávézó teraszára ültem ki, és neteztem.

Még sokat írhatnék az itteni élményeimről, a szigetekről, Sydneyről, az emberekről, vagy akár csak a tengerről, de bármennyit írnék, nem tudnám visszaadni a tizedét sem annak, amit átéltem. A tenger itt más mint Amerikában. Éjszaka lehet látni a Tejút rendszert, még az én rossz szemüveges szememmel is. Sokszor kiültem 20-30 percre zenét hallgatni és a csillagokat nézni. Mikor lejárt a szerződésem, innen mentem haza. Reggel leszálltam a hajóról a csomagjaimmal, egy busszal kivittek a repülőtérre, ahol várakoznom kellett pár órát mert a gépem délután indult. Ablak melletti ülést kaptam. Miután felszálltunk, a repülő a kikötő felett szállt el, láttam az öblöt, az operaházat, aztán a belvárost, majd a külsőbb kerületeket. Aztán dombos, fás táj következett, utána pedig sziklák, kopár hegyek, végül sivatag. Hullámzó vörös homoksivatag. Mielőtt felszállt volna a gépem, úgy terveztem, hogy ez az utolsó szerződésem, nem akartam visszajönni pincérkedni, mert értelmetlennek tartom, meg nem nekem való, meg a hajós életet sem tartom vonzónak. Megrekedtnek éreztem magam mindvégig, nem találtam olyan embereket, akikhez kötődni tudtam volna érzelmileg vagy intellektuálisan, csak kényszerből jóban voltam velük, meg hogy megkönnyítsem a saját életemet. De mikor láttam azt a tájat, ahol hónapokig dolgoztam, ahol sétáltam minden héten a repülő ablakából, tudtam hogy vissza kell jönnöm. Mert ilyen helyeket otthon nem láthatok. Ilyen helyeken nem járkálhat akárki, csak aki olyan szerencsés, hogy ide születik, vagy rengeteget költ, hogy ide juthasson.

De most megyek inkább aludni, mert holnap is kalandos nap lesz, a rossz idő miatt megváltoztatták a kikötők sorrendjét, úgyhogy azt se tudom még, hogy fogok dolgozni holnap, csak azt, hogy mikro kezdek. Mostanában egyébként mivel korán végzek, lejövök a legénység étkezőjébe írni. Aztán ahogy végeznek a többiek jönek ide és beszélgetünk, aztán elmúlik éjfél, lassan 1 óra, és még alig haladtam. De azért jó érzés. Csak ilyenkor megint bűntudatom van, hogy persze jó hogy van kivel beszélgetni, meg jóban vagyok emberekkel, de komoly barátság nem nagyon lesz itt senkivel, az írással meg haladni kell. A kabinomban viszont nem tudok írni, mert nincs szék, csak az ágyban tudok írni fekve kényelmesen, akkor viszont elalszok gépelés közben. De hagyjuk a panaszkodást, próbálom kihasználni az extra szabadidőmet ebben a két hétben (már csak 10 nap) és írok meg olvasok amikor csak tudok.